A szívátültetés versenyfutás az idővel

A férfi a műtőasztalon fekszik. Szájából, orrából csövek lógnak ki, életfunkcióit gépek vigyázzák. Alszik. Nyakánál műtőzöld lepedőből készült paraván – azon túl a műtéti terület –, testét csaknem végig ugyanilyen textília borítja, szétfeszített mellkasa vörös lyukként tátong. Nincs benne szív. Néhány perccel ezelőtt a szemem láttára vágták ki.

Nagyjából három héttel korábban beszéltem meg Szabolcs Zoltán professzorral, a szívátültetési várólista-bizottság elnökével, hogy fotós kollégámmal részt vehetünk egy szívátültetésen.

– Akkor most arra várunk, hogy meghaljon valaki? – kérdeztem.
– Erre sajnos nem kell várni – válaszolta.
– Az átültetésre szorulók sem így gondolkodnak, mert akkor nem tudnák elfogadni az új szívet, nem lennének képesek együtt élni vele. Arra várunk, hogy legyen megfelelő donorszerv, amely vércsoport és testsúly/testalkat alapján alkalmas valamelyik súlyos állapotú betegünk számára.

A következő napokban az járt a fejemben, ha én izgulok, mit élhet át az, akinek az élete múlik azon a bizonyos telefonon. Jelenleg is mintegy hatvan ember vár szívre, vannak, akik hónapok óta.
A telefonomon végül egy sötét novemberi reggelen, 6 óra 3 perckor jelent meg újra Szabolcs professzor neve, és csak ennyit mondott: „Úgy néz ki, hogy ma lesz egy transzplantáció. Külföldről jön a szív, de többet erről nem mondhatok. Legyenek délre a Városmajorban!" A Magyar Idők riportja itt olvasható