Ápolók, az egészségügy napszámosai

A magyar egészségügyi dolgozók az ő születésnapját, július 1-jét választották a hivatásukról való megemlékezés napjának. Nem csak Semmelweis korában jellemezte a meg nem értés, a széthúzás, a különböző egyéni érdekek mentén történő cselekvés a társadalmat, és az egészségügyi dolgozók nagy táborát. Saját korában őt sem értették meg, és hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az „anyák megmentőjeként" adózhattunk emlékének. Az egészségügyi dolgozók megbecsülése, tisztelete 2016-ban Magyarországon - nincs rá jobb szó – megtépázott – olvasható Rozsos Erzsébet írásában a Népszava – online oldalán.

Pedig nincs még egy ilyen hivatás, ami ennyire a humanitásra, empátiára, az önzetlenségre, épülne, mint azoké, akik ezen a területen nap, mint nap a kórházakban, szakrendelőkben, az egészségügy ellátórendszerében szakmai tudásukat, idejüket, szeretetüket és szorgalmukat – nem ritkán családi életüket is – feláldozzák azért, hogy segítsenek a beteg, kiszolgáltatott embereken.

Különös hívatás az övék. Nem panaszkodhatnak a beteg ágya mellett, hogy végtelenül kimerültek. Titkolják, hogy mennyi stressz éri őket a több évtized alatt lehúzott műszakokban. A beteg soha nem fogja megtudni, mennyit fáj a lábuk, hogy időnként görcsöl a gyomruk a feszültségtől.

Aki csak felületesen ismeri, miből áll a nővérek dolga, azt gondolhatja, semmiség. Körbe viszik a lázmérőt, beadják a gyógyszereket, megigazítják, esetleg újra húzzák az ágyat. Aki állt már egy gyógyszeres szekrény előtt, az tudja csak, milyen időigényes és erős figyelmet kíván a gyógyszerelés, amiben soha nem szabad tévedni. De az egészségügy mai viszonyai között ők járkálnak a hiányzó gyógyszerek után is, manapság a nővér dolga futni a gyógyszertárba, ha azonnal kell egy gyógyszer, ami nincs az osztályon.

Soha nem képesek maguk mögött becsukni a kórház ajtaját, nem tudják letenni a „munkát" a műszak végén. Mindig magukkal visznek egy darabot beteg életéből. Nem mondják el, szoktak imádkozni azért, hogy másnap is ott találják az ágyában azt, akit előző nap olyan nehéz szívvel hagytak magára. Azt sem, hogy velük is megesett, hasonló betegségben vesztették el valamelyik családtagjukat. Ettől más lesz a kezük érintése, emlékező, és kísérő, titkot hordozó.

Hazaviszik megannyi titkukat. Otthon beteszik rejtett ládájukba, magukba zárják, s egy életen át cipelik nehéz teherként, mindazt, amit megéltek a kórtermek fehér falai között.

Legalább az év egyetlen napján, július 1-jén mondjuk köszönetet az egészségügy napszámosainak mindezért!