Ápolók külföldön: Néha odaülünk az asztalhoz

Néha az ápolói munkát összekeverik a cselédséggel, máskor meg családtagként kezelik a magyarokat – többek között erről is mesélt a Németországban dolgozó, ötvenhét éves, Pécs környékén élő Böröcz Ibolya. A válás indított el ezen az úton: úgy éreztem akkor, hogy újra kellett kezdenem az életem. Hat évvel ezelőtt gondoltuk ki a barátnőimmel, hogy nekivágunk. Szobalánynak akartunk menni, de nem sikerült, úgyhogy én ápolói munka után néztem. Szerencsére sok az ismerősöm és a barátom, ők találtak nekem egy közvetítőt, aki aztán segített kijutni Németországba – olvasható a Dunántúli Napló – online oldalán.

Voltak jó és kevésbé jó munkáim. Az egyik helyen például nem csak ápolót akartak: azt várták el, hogy nyírjak füvet, végezzek kerti munkát. Nem is maradtam ott. Ezt leszámítva a munka szinte mindenhol ugyanaz: főzni, mosni, takarítani, és persze az idős embereket ellátni, ápolni – illetve sétálni, tévét nézni velük, olvasni nekik. De ezt éjjel-nappal: bizony sokszor hajnalban is fel kell kelni a beteghez. Szóval a jó hely az, ahol a család tisztel, és megbecsüli a munkám, ahol odaülhetek az asztalukhoz ebédelni. A rossz hely az, ahol cselédnek néznek, mindent elvárnak, és nem ülhetek az asztalukhoz. Sőt, néha éheztetnek. Oda nem szabad visszamenni – tette hozzá Böröcz Ibolya.

Sajnos az otthoni fizetés semmire nem elég, és ötvenhét évesen munkát sem találnék. Itt naponta 50–60 eurót kapok, ez azt jelenti, hogy egy hónap alatt 1400–1500 eurót, azaz 450 000 forintot kereshetek. Ez soknak tűnik, és persze irigységet szül. Jellemző, hogy az itt élő magyarok inkább keresztbe tesznek egymásnak, s nem segítenek a másikon. Bezzeg ha egy német család befogad, akkor mindenben számíthatsz rájuk.