"Attól félek, hogy én leszek a beteg hóhéra"

„A legnagyobb bajban nem szállok ki. De nem hiszem, hogy fél év múlva orvos leszek” - nyilatkozta a 444.hu-nak egy fővárosi kórházban dolgozó orvos, aki nem titkolja, hogy nagyon megviseli, ahogyan a harmadik hullámban el kell látniuk a soha nem látott számú, súlyos állapotban lévő covidos betegeket.

Azt mondja, nem az a tragédia, ha néhányakat nem tudnak megmenteni, mert mindenkit nem lehet. Ezt megtapasztalhatták már békeidőben is, korábban is kellett olyan döntéseket hozni, hogy egy beteget érdemes-e gépekkel életben tartani, belekezdeni vagy folytatni az intenzíves ellátását. Mert lehet olyan állapotban egy beteg, hogy már csak a haldoklását lehetne meghosszabbítani, a meggyógyítására, arra, hogy a betegsége előtti vagy ahhoz közeli állapotot tudjanak elérni, nincs esély. (Az intenzíves ellátás lényegében egy vagy több szerv elégtelen működésének átmeneti, mesterséges pótlása. Akkor van értelme, ha van reális esély a szerv működésének visszatérésére.)

De ez most teljesen más helyzet. Felsőbb utasításra újabb és újabb intenzíves ágyakat kell kialakítaniuk, de ha túl sok beteget próbálnak egyszerre kezelni, ott a gyógyításnak már csak minimális esélye lehet. Az orvosok eredetileg arra vannak felkészítve, hogy minden eszközük megvan a legsúlyosabb állapotban lévő betegek ellátására. Ez most messze nincs így, onnantól kezdve, hogy az oxigén- és szén-dioxid-szintet mérő eszköz, amelyet háromóránként kell használni, másik emeleten van, egészen odáig, hogy egyszerűen nincs elég intenzíves ápoló, akik szakszerűen el tudják látni a betegeket. Túl sok beteg jut nagyon kevés szakápolóra. Természetesen be tudnak segíteni a máshonnan átirányított ápolók is, de az ő tudásuk egyszerűen kevés ide, különösen ekkora nyomása alatt, ilyen sok betegnél. “Azonnal a legnagyobb viharban kellene helytállniuk az átirányított orvosoknak és ápolóknak, nem a kihajózás közben, amikor még lett volna idejük gyakorolni”.

Azt érzi, hogy felülről, erőszakkal bővítik az intenzíves ellátás kapacitását teljesen irreális mértékben. Szakmaiatlan döntés születik legfelül, amelyet aztán ultimátumként közölnek a kórházak vezetőivel. A főigazgatók nem mernek ellenállni, tovább tolják lefelé erőszakkal az elvárt számokat, és ez így megy egészen az intenzíves osztályokon dolgozó orvosokig. „De a legvégén én állok majd a beteg mellett, és attól félek, hogy én leszek a hóhéra.”

További részletek a cikkben.