Az egészségügyi rendszer egy rendszerszervező szemével 

Az ország lakosságának egészségügyi ellátása érdekében az egészségpolitikának - összhangban az ország politikai céljaival -, társadalmi értékválasztási döntést kell hozni. Kell tennie ezt azért, mert a javak előállításának egyik legfontosabb erőforrása az emberi munkaerő. A megfelelő mennyiségű és minőségű munkaerő biztosításához az állampolgárok fizikai és szellemi egészsége szükséges. Ezért az egészségügyi ellátás alapvetően termelő ágazatnak tekinthető, munkaerő újratermelő ágazatnak - írja Király Gyula rendszerszervező a növekedés.hu-n.

Az egészségügyi ágazatra vonatkozó egészségpolitikai stratégiai döntésnek meg kell határoznia az egészségügyi közfinanszírozás kereteit. A két szélsőérték ebben a kérdésben a teljes állami finanszírozás felvállalása valamennyi állampolgár gyógyítása terén, a másik pedig az abszolút egyéni öngondoskodás kikényszerítése. A két szélsőség sehol sincs jelen a világon, hiszen a társadalmak egyrészt valamilyen szinten mindenhol gondoskodnak tagjaikról, másrészt sehol sem korlátlanok az egészségügyre fordítható állami források.

Az európai társadalmi értékrendben a szolidaritás elvű egészségbiztosítás a domináns, míg az USA államaiban az egyéni betegbiztosítás a jellemző.

A közfinanszírozás mértéke az ország gazdasági teljesítőképességének függvénye. Érdemes az egészségügyi közfinanszírozás szabályozórendszerét, mechanizmusait úgy felépíteni, hogy - a társadalom (és az orvos szakma) által felállított prioritások alapján - az állam által vállalt egészségügyi szolgáltatások, az erre fordítható összeggel együtt változhassanak.

Az egészségügyi ellátás állami forrásai különböző módon teremthetők elő. A jellemző módszerek a járulék, az adó illetve a kettő együttes alkalmazása. Európában többnyire a munkajövedelmekből járulékkal vagy adóval történő elvonás, míg az önhibájukon kívül munkajövedelemmel nem rendelkező társadalmi rétegek (nyugdíjasok, gyermekek, tanulók, rokkantak, regisztrált munkanélküliek, szociálisan rászorultak stb.) helyett az állam csoportosít át az egészségügyi ellátásra az egyéb módon befolyó adókból.

Egy ország egészségügyi rendszerét csak azok után lehet megalkotni, változtatni, megreformálni, ha a fenti elvi egészségpolitikai döntések tekintetében konszenzus alakul ki. Abban az esetben, ha nincs egyezség a társadalmon (politikai pártokon) belül az alapvető értékek megjelenésében, akkor nincs értelme az egészségügy szervezeti struktúrájának, intézményrendszerének, finanszírozási formáinak kérdéseiről beszélni. Összességében komoly politikai kérdés ez, ami a társadalom valamennyi szereplőjét érinti.

Olyan antagonisztikus ellentéteket kell kezelni, ami érint generációs ellentéteket („a fiatalok állják az idősebbek ellátását”), társadalmi rétegek közötti egyenlőtlenségeket („az aktív munkaviszonyban lévők fedezik a passzívak és rászorulók költségeit”), valamint az egészségesek és betegek tudatát („aki egészséges az minimalizálná a befizetéseit, aki beteg, az maximális ellátást igényelne”). Mivel ez a dilemma megközelíthető több nézőpontból is, ezért a politika számára nehezen kezelhető, kockázatos kérdés az egészségbiztosítás problémakör egésze. Növeli a kockázatot a média érzékenysége és kiszámíthatatlansága a rászorulók ellátásának bárminemű korlátozása esetén.

Feltételezett célállapot

Az eddig kikristályosodott álláspontok alapján az a konszenzus feltételezhető, hogy az ország szolidaritás elvű, döntően közfinanszírozásra épülő egészségbiztosítási rendszert kíván állampolgárai számára biztosítani.

A társadalom mára már Magyarországon is elfogadta, hogy bizonyos egészségügyi ellátások nem tartoznak a közfinanszírozott körbe (plasztikai sebészet, bizonyos fogászati ellátások, szépészeti beavatkozások, stb.). A fejlett országok is meghatározták a teljes mértékben közfinanszírozásban nyújtott szolgáltatások körét, illetve a részben (százalékos mértékben) közfinanszírozott ellátásokat is (ez utóbbi a gyógyszer ártámogatáson belül teljesen elfogadott hazánkban is).

A társadalom, illetve a piac azonban joggal elvárja, hogy a közfinanszírozott ellátások köre legyen egyértelműen és pontosan meghatározva, objektív paraméterekkel definiálva. Ameddig ez nem történik meg, addig a korrupció, a protekcionizmus jelen van, illetve felütheti a fejét egyes kevésbé hozzáférhető szolgáltatások tekintetében.

További részletek a cikkben.