Az ellátási minőség ellenőrzésének hiányosságairól

Szauder Ipoly kardiológus egy kardiológiai diagnosztikával foglalkozó aprócska magánintézményben dolgozik, ahol egy személyben főnök és beosztott orvos. Itt folytatott olyan kutatásokat, amelyekkel megszerezte a PhD tudományos fokozatot, sőt a napokban kapta meg professzori kinevezését. A 168 Óra készített interjút vele.

- Biztos lehetek-e abban, hogy a pénzemért nemcsak egy kicsit udvariasabb, de tényleg jobb ellátást is kapok, mint ingyen? Létezik-e a magánegészségügyben a minőségbiztosítás rendszere?

– Miért? Az állami egészségügy szintjén talán létezik? Természetesen ugyanannak az ellenőrzési rendszernek kellene működnie az állami és a magánintézményekben, hiszen nincs kétféle orvoslás, hasonló alapokon, hasonló gyakorlatot kellene követnünk itt is, ott is. A színvonal elsődleges garanciája azonban manapság az orvos lelkiismerete. Például hogy követi-e a szakmai irányelveket. Ezek az irányelvek elérhetők a minisztérium honlapján, bár közülük több már elavult. A szakmai protokollokat – évente vagy kétévente – a megbecsült professzorokból álló szakmai kollégiumoknak kellene megalkotniuk a tudomány legfrissebb eredményei alapján. De ez nem nagyon működik.

– Jól értem? Ha egy orvos akarja, akkor betartja az irányelveket, ha nem, akkor meg nem tartja be, és akár generációk óta elavult módszereket is alkalmazhat? Vagy azt, ami éppen eszébe jut?

– A gyógyítás szabadsága sok mindent megenged. De ha az orvos hibát követ el, és nem az irányelvek szerint jár el, akkor egy műhibaperben a bíróság ezt veszi figyelembe, és bűnösnek nyilvánítja.

– Értem, de a műhibáknak alighanem csak ezrelékekben mérhető része jut el a bíróságra. Mi van a többi esettel? Ellenőrzés nélkül a gyógyítás szabadságába beleférhet a sarlatánság vagy akár a hülyeség is. Van egyáltalán külső kontroll?

– Minimális. Az ellenőrzés elvben az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat feladata lenne. Ott azonban olyan emberek ülnek, akik nem specialistái az egyes szakterületeknek, tehát a nőgyógyászokat nem nőgyógyász, az urológusokat nem urológus, a kardiológusokat nem kardiológus ellenőrzi, ha egyáltalán ellenőrzi. Ezért kellene a szakmai kollégiumoknak ezt a funkcióját kiterjeszteni. Régebben a háziorvosok tevékenységét úgynevezett felülvizsgáló főorvosok minősítették, akik tapasztalt belgyógyászok voltak. Ma már ez a rendszer sem működik. Kimondhatjuk, hogy a szakmai kontroll sem az állami, sem a magánegészségügyben nem működik megfelelően. A teljes beszélgetés itt olvasható