Az én koronám - megrázó beszámoló egy fertőzöttől

Nem tudom, mi volt szörnyűbb a 22 napban, a percek reményvesztett múlása, a palackból rendületlen áradó oxigén csobogása, a rutinná váló gyógyszerkapkodás, a szuri, a vérvétel, a hő- és szaturációmérés, a vizit és a vajas zsömle türelmetlen várása, az egyenleves ízetlensége, a minden éjjel elsütött – maguk is kérnek pelenkát? – poén szárazsága, vagy a rendszeresen 15 óra körül betévedő darázs falánk erőszakossága, a kezdetben csak éjjeli, aztán nappal is egyre hangosodó, velőbe markoló jajveszékelések, a hajnali szűrés (orr- és garatváladék levétele) vagy a halottak bezacskózása? - olvasható a hang.hu-n.

Mostantól minden cipzár behúzásra a féllábú bácsi jut eszembe, aki beszűkült tudatállapotában fel sem fogta, hol és mi van vele, de élénken figyelt ki az ablakon, miközben boldogan majszolta a kockasajtos zsömlét. Utolsó (az övé, milyen szörnyű ezt kimondani, de ebben közösek vagyunk, mindannyiunknak lesz egyszer egy utolsó esténk) este még köszöntem is neki, tekintete máshol járt, de biztos, hogy valahol itt, ebben a mi világunkban kolbászolt. Reggelre meghalt.

Nem ő volt az első és nem az utolsó. Nevét nem tudom, de azt igen, hogy hányadik áldozata volt a magyarországi koronavírus-járványnak. A nyitott folyosó jelentette a kapcsolatot a külvilággal, a rendezettnek tűnő parkkal, az ismétlődő vihartól felkavart csenevész, nem nemes, de zöld fákkal, az autókkal, a napfénnyel, a rokonokkal, akik úgy gyűltek az ablakok alá, mint börtön mögött a szeretők. Csak tudnám, hogy mit keresett egy szál vörös rózsa az egyik padon?

A folyosóra betegeknek tilos volt kilépni. A be- és kifelé vezető út volt a szabadság, a folyó, az élet, amelynek része a halál. Itt jöttek és mentek az élők, a holtak és a frissen felszabadult lelkek. Találkoztam mindegyikükkel.

További részletek a cikkben.