Az orvosok sokszor minősíthetetlenül beszélnek a betegeikkel

„Az orvosi pszichológia oktatása az orvosi tevékenység lélektani aspektusát hivatott kiemelni. A tantárgy interdiszciplináris, erőteljesen kapcsolódik a biomedicinához, különösen a pszichofiziológia révén, ugyanakkor az orvoslás humán oldalát, a pszichoterápiás segítségnyújtást is tárgyalja” – hirdeti orvostanhallgatóknak szóló, jelenleg is futó kurzusát a SOTE Magatartástudományi Intézete.

A tantárgyhoz kapcsolódó jegyzetek és prezentációk anyaga szerint minden Magyarországon végző orvosnak el kell sajátítania már az egyetemi tanulmányai alatt, hogy a jó orvos-beteg kapcsolat alapvető feltétele, hogy az orvos a betegével empatikus és udvarias legyen, magyarázza el neki, hogy mit és miért csinál, de közben engedje kibontakozni, és vonja be a terápiás döntésekbe. Ehhez szükséges, hogy időt és figyelmet szánjon a betegre, nyitott legyen a kritikára, legyen önreflektív és türelmes, és a betegét tekintse egyenrangú partnernek.

A gyakorlat azonban egészen mást mutat. A gyakorlatban nem pont olyan az orvos-beteg kapcsolat, amilyennek lennie kellene - írja a qubit.hu.

„Majdnem minden hozzánk forduló beteg vagy családtag elmondja, hogy az orvosok többnyire úgy beszélnek velük, mintha a fenekükből rántották volna elő őket. Az már csak hab a tortán, hogy sem elég információt, sem megfelelő tájékoztatást nem kapnak. Ezen nincs is mit csodálkozni: a jó orvosok zöme elment nyugatra, akik maradtak, három ember helyett dolgoznak, minden lehetséges jogszabályt megsértve. Ha összeszámolnák a különböző kórházakban, magánintézetekben és egyéb helyeken eltöltött munkaóráik számát, kiderülne, hogy fele annyit sem dolgozhatnának, de ezt senki nem számolja össze.”

Így foglalta össze a saját szakmai szűrőjén keresztül szerzett benyomásait a Qubitnek a hazai orvos-beteg kapcsolatról egy neve elhallgatását kérő egészségügyi szakjogász, akinek az ügyvédi irodája országszerte képvisel panaszos betegeket vagy azok családtagjait. Mint mondja, Magyarországon Dunát lehet rekeszteni a kártérítési perekkel, mindennek mégsincs jóformán semmilyen hatása az orvosi ellátás minőségére, pedig a jogviták állandóan visszatérő eleme az orvosok betegekkel szemben tanúsított viselkedése.

„Sokan kiabálnak a betegeikkel, előfordul, hogy minősíthetetlen hangnemben szabályosan kizavarják őket a rendelőből. Nálam is elszakad néha a cérna, de szerencsére nekem van egy nagyon türelmes asszisztensem. Legutóbb például, amikor egy telefonhívás nagyon felbosszantott, de már bejött a következő beteg a rendelőbe, az asszisztens annyira kedvesen fogadta, hogy mélyen elszégyelltem magam, hogy kis híján átvittem az indulataimat a páciensre.

De az például különösen nehéz helyzet, amikor a beteg nem tartja be az általam javasolt terápiát. Jön egy paksaméta papírral, orvostól orvosig jár, elmondod neki részletesen, hogy mi a terv, elmondod az opciókat, elmondod milyen vizsgálatra fogod küldeni, leírod az ambuláns lapra, erre kéri, hogy írjam le külön egy cetlire is. Minek? Ott van az ambuláns lapon. És akkor kiderül, hogy sem ő, sem a háziorvos nem olvassa el az ambuláns lapot.

Előfordul olyan is, hogy valaki átesik egy infarktuson és egy műtéten, aztán látom a laboron, hogy nem szedi a gyógyszereket. Volt, hogy egy ilyen beteget megkértem, hogy keressen másik orvost, mert én nem tudok segíteni rajta, ha nem tartja be az utasításaimat.” – mesél alapeseteket a saját szemszögéből egy vidéki nagyvárosban rendelő kardiológus, aki az 1990-es évek végén, amikor az egyetemet végezte, már tanult orvosi pszichológiát, „aminek a gyakorlatban semmilyen hasznát nem vettem.

Abban, hogy egy orvos hogyan viselkedik a betegével, sokkal fontosabb, hogy mit hozott otthonról, vagy hogy vannak-e hozzátartozói a másik oldalon, látja-e, hogy a kollégái vagy az ápolók hogyan viselkednek a saját szeretteivel, és az neki milyen érzés. Ebben az esetben is legfeljebb akkor gondolkodik el a saját viselkedésén, ha van elég önkritikája.”

További részletek a cikkben.