Bodoky György onkológus főorvos - portré

„A betegnek pont annyit kell elmondani, amennyit tudni akar, de semmiképp sem azt, amit hallani szeretne, vagyis hogy biztosan meggyógyul. Hazudni nem szabad" – vallja az ország egyik legforgalmasabb klinikai onkológiai osztályát vezető, 61 éves főorvos.

Bár a humán tárgyak vonzották, a pályaválasztás nem lehetett kérdéses. A családban szinte mindenki gyógyított: nagyapja lelkész, édesapja és fivére orvosok, ahogy nagybátyja, Szentágothai János is híres orvosdinasztia tagja volt. Édesanyja Svájcból jött Magyarországra a diakonissza nővéreknek ápolást tanítani. A Bodoky família szakmai elkötelezettségénél többet nyomott a latba az orvosira jelentkezésnél az „osztály idegen" minősítés, s az alma mater negatív jellemzése „renitens, balhés" diákjáról. Így egy év kitérő következett az ORFI kórház vizeletlaborjában. A második nekifutásra sikeres felvételit már rendben követte a diploma, majd a sebész szakvizsga. „Alig jutott idő törődni a betegekkel, reggeltől délutánig a műtőben dolgoztam. Így azonnal igent mondtam, amikor Eckhardt Sándor, az Országos Onkológiai Intézet akkori főigazgatója az intézményébe hívott dolgozni" – emlékezik vissza.

Hogyan éli meg, hogyan éli túl, hogy a betegei nagy részét elveszíti?

Először is a betegeink közel fele mára már véglegesen meggyógyítható. De ha csak az életet tekintjük sikernek, a halált pedig kudarcnak, akkor ez a szakma elviselhetetlen. A gyógyíthatatlan betegeinknél viszont arra kell koncentrálni, hogy mindazt a kezelést és segítséget megkapják, amelyek jó életminőségben, tudatosan megélt évekkel hosszabbítják meg az életüket, mert ezek az évek ennek a betegségnek az ajándékai lehetnek.

Összebarátkozik a hosszan tartó kezelések során a betegeivel, vagy inkább távolságtartó?

Önvédelemből szinte ösztönösen arra törekszem, hogy ne kerüljek túlságosan közeli, baráti kapcsolatba a pácienseimmel, ám ez nem mindig sikerül. Esterházy Péterhez a hónapokon át tartó kezelése során nagyon közel kerültem, kicsit bele is haltam a távozásába.

A barátság kölcsönös lehetett, mert az író családja azt kérte a búcsúzóktól, hogy temetői virág vásárlása helyett a daganatos betegek gyógyításáért ön által létrehozott alapítvány számlájára fizessenek be. Mi a sorsuk az alapítványhoz kerülő pénzeknek?

Például lehetővé teszik a Rákgyógyítás című, hirdetések nélküli ismeretterjesztő kiadvány nyomtatott és online változatának megjelentetését, tudományos konferenciák szervezését, onkológiai tankönyvek írását. Hosszú ideje futó nagy vállalkozásunk, hogy a László Kórház területén gyönyörűen felújított épületbe költözhessen át az onkológiai ambulancia és a fekvőbetegrészleg is.

Már magam is kezdem elveszíteni az optimizmusomat. Ez több százmillió forintos program, amelyhez a pénz egy részét az alapítvány teremtette elő, emellett jelentős támogatást kaptunk többek között a Miniszterelnökségtől és a Szerencsejáték Zrt.-től is. A befejezéshez szükséges összeg is rendelkezésre áll, de mivel állami intézményről van szó, számos adminisztratív eljárást kell végigvinni a kivitelezés befejezéséig, ami időigényes.

Erre csak annyit mondanék, hogy nincsen jobboldali vagy baloldali rák. Ugyanakkor a betegség nem is válogat foglalkozás szerint, így már nem egy beteg politikust is kezeltem. Többségük egyébként teljesen másként – tapasztalatom szerint szerényen és szimpatikusan – viselkedik az orvos-beteg szituációban, mint a nyilvánosság előtt. Nem lehet kétséges, hogy minden betegnek jár a gyógyulását is elősegítő kulturált környezet, a privát szféra védelme, ahogy az osztályon dolgozó nővéreknek, szakdolgozóknak és orvosoknak is a munkájuk magas szintű elvégzését lehetővé tevő munkakörnyezet.  

A teljes interjú a HVG e heti számában olvasható