Brazíliában tanulta a plasztikai sebészetet

A plasztikai sebészet valójában életminőség-javítás dr. Molnár Miklós plasztikai sebész szerint. Mint mondja, nem betegségek gyógyításával foglalkoznak, csupán finom korrekciókkal alakítanak testet és lelket - olvasható az nlc.hu portréinterjújában.

Hol a határ a professzionális kozmetika és a plasztikai sebészet között?

Az a szerencse, hogy ma már annyira jó minőségű alapokkal dolgozunk mind a feltöltőanyagokat, mind a gépeket tekintve, hogy a komolyabb beavatkozásokkal nem kell sietni, egész sokáig sok mindent meg lehet oldani kozmetológiával. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a plasztikai sebészet vagy a kozmetológia még nem minden. Ahhoz, hogy jól nézzünk ki, megfelelő mozgás és alvásritmus, diéta és sok-sok más összetevő is kell. Bejön hozzám egy ötvenöt éves páciens, és közli, hogy nem akar semmilyen műtétet, csak pár szúrást itt és ott, meg is mutatja. Beszélgetünk. Arról, hogy mi az oka, miért akarja ezeket? Azt mondja, egyszerűen tükörbe nézett, és úgy érzi, az elmúlt pár napban történt valami.

Vagy itt van az új generáció, ők már tudatosak. Próbálják megelőzni a dolgokat, csak aztán jönnek ide. „Sok vizet iszom, nem megyek napra, ápolom a bőröm” – sorolják. Így valóban eltolható az az idő, amikor az öregedés első jelei mutatkoznak. Ettől függetlenül elmondható, hogy világszerte nő az esztétikai kezelések száma, látszik, hogy óriási rájuk a kereslet. És már nemcsak a felső tízezer tagjait, hanem az átlagembereket is érdeklik.

De már akkor is fontos terület lehetett ez, amikor ön végzett. Ezért választotta a plasztikát?

Amikor az ember elkezdi az orvosi egyetemet, csak tizennyolc éves, az érett gondolkodás még nem nagyon jellemző rá. Én orvos szerettem volna lenni, jó orvos. Valami olyasmi vonzott a leginkább, amihez egyéniség is szükséges. Kizártam azokat a szakterületeket, amelyek csak bizonyos testrészekre fókuszálnak, így jutottam el gondolatilag a sebészethez. Egyetem után a debreceni Kenézy Gyula kórházba kerültem, egy klasszikus, idős professzor vezette általános sebészeti osztályra. Ott aztán a dolgok kellős közepén találtam magam, három hónap után bemosakodva álltam a műtőben. Fogalmam sem volt róla, hogy nekem mennyire „ügyes” a kezem, addig még csak lehetőség sem volt rá, hogy ez kiderüljön. De nem is csak ez a fontos. Rengeteg jó sebész van, aki nagyon rossz kommunikátor. Az alvó betegen kiválóan operál, ám az ébren lévő beteggel döcögve mennek a dolgok.

Egyáltalán tanítható, fejleszthető ez?

Nem hiszem, mert ez inkább személyiség kérdése. Ha nem belülről jön, akkor kínkeserves lehet. Ami nem azt jelenti, hogy ne lehetne sok mindent tanulni annak, akinek viszont megvannak az alapjai. Rend, fegyelem, szembesülés a komplikációkkal, a halállal, elviselni a tudatot, hogy egyedül kell olyan döntéseket hoznod, amiken egy élet múlhat… Hálás vagyok az első időszakért, mert tartást adott. Ha a professzor jön 7.45-kor, fel kell állni. „Nem miattam állnak fel, nem, nem! Maguk a sebészetnek tisztelegnek!” Vagy a műtősnő, aki a kezemre üt, mert nem lehet a betegen támaszkodni. A sebészetben nincs demokrácia. Utasítások vannak, szabályok vannak.

Az első pillanat, amikor találkoztam a plasztikai sebészettel, Belgiumban volt, egy három hónapos ösztöndíj során. Sebészetre készültem, de közölték, hogy ott már van három külföldi, oda biztos nem. Viszont a plasztikai sebészetre mehetek. Addigi életem talán legboldogabb három hónapja volt az, olyan dolgokat láttam, amiket nem tanítanak az egyetemen. Arcba kaptam, hogy a gyakorlatban mi a különbség az általános és a plasztikai sebészet között.

És mi?

Az emberi kapcsolatok, kapcsolódások és az ebből fakadó gyakorlati rész. Megjegyzem, azért voltak durva dolgok is. Például életem első nemi átalakító műtétjét ott láttam először. Viszont azt már akkor felfogtam, hogy hosszú út áll előttem. Mert hiába végzek orvosként, még általános sebésznek is kell lennem, és majd utána, sok év múlva indulhat a plasztikai pályám.

Ezt a szakágat végül hol sikerült megtanulni?

Brazíliában, bármennyire hihetetlen így utólag. Találtam egy kiváló lehetőséget a tanulásra ebben az óriási országban, 212 millió lakossal. Olyan fejlődési rendellenességekkel találkoztunk, amelyek az egyetemi tankönyvekből is hiányoznak. Ez azért nagyon érdekes, mert a helyreállító sebészet az esztétikai sebészet alapja, kezdete. Persze voltak a történelem során próbálkozások. Ilyen a petróleumolaj töltése mellekbe az 1800-as évek végén, az arcfehérítési szándékkal kőporral radírozott arc, a világháborús években a csonkán visszatért katonák korrekciói… Valójában tényleg a hadi sérülések voltak azok, amik elősegítették az intenzívebb fejlődési periódust a plasztikai sebészetben. Aztán a sebészek továbbléptek. Ha helyre tudok hozni egy sérült orrot egy katonán, akkor miért ne tehetném meg egészséges emberen szépítő szándékkal?

További részletek a cikkben.