Csak a doktor lelkiismerete az ellátás színvonalának garanciája

Magyarországon évente több tízezren halnak meg azok közül, akik megmenthetők lennének. A 65 évesnél fiatalabbak között szív- és érrendszeri betegségekben az európai átlagnál 3,5-szer több ember hal meg, a vastagbéldaganatok miatti halálozás az uniós adat 2,6-szerese. A finanszírozás viszonyaira az jellemző, hogy miközben az uniós országokban az egészségügyi kiadások 80 százalékát az állam fizeti, nálunk ez az adat csak 67 százalék. Járóbeteg-ellátásra és gyógyszerekre pedig már többet is költünk. Mindeközben az egészségügy nevű fekete dobozban olyan jelenségek is előfordulnak, amelyekről a közvélemény általában nem is értesül. Ilyen például az egészségügy minőségbiztosításának helyzete, amiről Szauder Ipoly kardiológust kérdezte a 168óra.hu.

– Ön egy kardiológiai diagnosztikával foglalkozó aprócska magánintézményben dolgozik, ahol egyszemélyben főnök és beosztott orvos. Itt folytatott olyan kutatásokat, amelyekkel megszerezte a PhD tudományos fokozatot, sőt a napokban kapta meg professzori kinevezését. Azt hiszem, igazi különlegesség, hogy egy lakásban működő, zsebkendőnyi intézményből valakit befogadjon az akadémiai világ.

– A tudomány művelői között akadnak, akik elméleti alapokon alkotnak újat, és vagyunk mi, akik a gyakorlat oldaláról indulunk, és adatok szorgalmas gyűjtéséből, felhalmozásából, elemzéséből vonunk le következtetéseket. Ehhez speciális gondolkodásmódra, valamint eltökéltségre van szükség, nem pedig méregdrága műszerekre. Ilyen munkára egy kis magánintézmény is alkalmas lehet, persze csak akkor, ha valakit másfajta adatok is izgatnak, nem csak a folyószámlája alakulása. Engem évtizedek óta foglalkoztatnak a szívbetegségek és a magas vérnyomás összefüggései. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha elmondom: az általam lefektetett szakmai elvek alapján kezdték el gyártani azt a CardioTens és CardXplore elnevezésű, a magas vérnyomás beállításának és a szív hatásainak felmérésére alkalmas, az európai gyakorlatban is bevett műszert, amellyel 24 órás szimultán EKG és vérnyomás-monitorozás végezhető.

– Kincses Gyula egészségpolitikus egy cikkében konstatálta, hogy ma már magasabb a magánegészségügy rendelési óraszáma, mint az egészségbiztosítás által finanszírozott intézményeké. De vajon megéri-e a betegeknek az évente 300 milliárdosra becsült kiadás? Biztos lehetek-e abban, hogy a pénzemért nemcsak egy kicsit udvariasabb, de tényleg jobb ellátást is kapok, mint ingyen? Létezik-e a magánegészségügyben a minőségbiztosítás rendszere?

– Miért? Az állami egészségügy szintjén talán létezik? Természetesen ugyanannak az ellenőrzési rendszernek kellene működnie az állami és a magánintézményekben, hiszen nincs kétféle orvoslás, hasonló alapokon, hasonló gyakorlatot kellene követnünk itt is, ott is. A színvonal elsődleges garanciája azonban manapság az orvos lelkiismerete. Például hogy követi-e a szakmai irányelveket. Ezek az irányelvek elérhetők a minisztérium honlapján, bár közülük több már elavult. A szakmai protokollokat – évente vagy kétévente – a megbecsült professzorokból álló szakmai kollégiumoknak kellene megalkotniuk a tudomány legfrissebb eredményei alapján. De ez nem nagyon működik.

– Jól értem? Ha egy orvos akarja, akkor betartja az irányelveket, ha nem, akkor meg nem tartja be, és akár generációk óta elavult módszereket is alkalmazhat? Vagy azt, ami éppen eszébe jut?

– A gyógyítás szabadsága sok mindent megenged. De ha az orvos hibát követ el, és nem az irányelvek szerint jár el, akkor egy műhibaperben a bíróság ezt veszi figyelembe, és bűnösnek nyilvánítja.

– Értem, de a műhibáknak alighanem csak ezrelékekben mérhető része jut el a bíróságra. Mi van a többi esettel? Ellenőrzés nélkül a gyógyítás szabadságába beleférhet a sarlatánság vagy akár a hülyeség is. Van egyáltalán külső kontroll?

– Minimális. Az ellenőrzés elvben az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat feladata lenne. Ott azonban olyan emberek ülnek, akik nem specialistái az egyes szakterületeknek, tehát a nőgyógyászokat nem nőgyógyász, az urológusokat nem urológus, a kardiológusokat nem kardiológus ellenőrzi, ha egyáltalán ellenőrzi. Ezért kellene a szakmai kollégiumoknak ezt a funkcióját kiterjeszteni. Régebben a háziorvosok tevékenységét úgynevezett felülvizsgáló főorvosok minősítették, akik tapasztalt belgyógyászok voltak. Ma már ez a rendszer sem működik. Kimondhatjuk, hogy a szakmai kontroll sem az állami, sem a magánegészségügyben nem működik megfelelően.