Csak egy pillanatra nem figyeltem oda

Az „egy pillanatra nem figyeltem oda"-típusú balesetekről, a veronai busztragédiáról és a gyerekekre leselkedő veszélyek megelőzéséről is beszélgetett Doroszlai Richárddal, a Magyar Gyermekmentő Alapítvány szakápolójával a 24.hu portálja.

- Gondolom, a munkájában nincs két olyan műszak, ami nagyon hasonlít egymásra, de azért leírható egy tipikus nap?
- Ha valaki nagyon régóta csinálja ezt, tapasztal bizonyos szabályszerűségeket, ismétlődéseket. Olyasmit, hogy például szeptember elején a reggeli órákban sajnos jellemző a gyerekgázolás. A gyerekek ilyenkor még nem akarják elfogadni, hogy vége a nyárnak, napsütéssel és élményekkel feltöltődve szaladgálnak, meglátják régen látott osztálytársukat, átrohannak az úton, és megtörténik a baj.

Ilyenkor jellemzően 8 óra 5 perc körül kapjuk az első riasztást. Utána délelőtt jönnek azok az esetek, amikor a gyerekek az iskolában lesznek rosszul, például leesik a vércukruk. Ma már akkora nyomásnak vannak kitéve a diákok, néha annyira idegeskednek, hogy elkezdik kapkodni a levegőt, funkcionális rosszullét lesz úrrá rajtuk. Napközben a háztartási balesetek jellemzőbbek: kisebb gyerekek magukra rántják a forró teát, levest, vagy valamit félrenyelnek. Este – mondjuk egy kruppos szezonban – jön az, hogy fulladnak a gyerekek. Most megpróbáltam felvázolni általánosabb jelenségeket, de ha mondjuk reggel történik egy lakástűz vagy egy uszodai klórgáz-mérgezés, ahol 30-40 sérültet kell ellátni, akkor az nyilván átalakítja az egész napot. A mentés egyik különlegessége épp az, hogy teljesen kiszámíthatatlan.

Sosem tudod, hogy épp egy olyan családhoz hívnak, ahol csak nagyon megijedtek a szülők, és szinte csak tanácsot kell adnod, vagy egy uszodába, ahol épp megfulladt egy gyerek.
Ezek teljesen átformálják az ember napját – és utána az életét is.

- Weboldalukon azt írják, hogy 18 ezer gyereket mentettek eddig. Hogy létezik, hogy nem kapnak egy fillér állami támogatást sem?
- Amit mi csinálunk, az egy szolgáltatás, épp olyan, mint hogy most kihozzák nekünk a kávét itt a kávézóban. A szolgáltató az állam, az ő felelőssége, hogy ezt a szolgáltatást biztosítsa az állampolgárok részére. Az Országos Mentőszolgálattal való együttműködésben áttételesen megjelenik az állami támogatás. Mi nagyon örülnénk, ha ez az alapítvány nem létezne: nekünk sok a munkánk vele, pályázni kell, elő kell teremteni a pénzt az oktatásra, képzésre, a legkorszerűbb és az egyszer használatos eszközökre. Mondok egy példát: egy csontba fúrható tű 30-35 ezer forintba kerül. Ezt egyszer használom és eldobom. Ezekre elő kell teremteni a pénzt. Mi pedig menteni szeretnénk, nem céget vezetni. De egyelőre ez tűnik a leghatékonyabb megoldásnak.
A teljes interjú a portálon olvasható!