Derűs zárójelentés egy szörnyű századról

Az én huszadik századom zárójelentése címmel írt könyvet Varró Vinde. Zsidó származásúként megélte az antiszemitizmus erősödését, túlélte a munkaszolgálatot, eleven emlékei vannak a Rákosi-korszakról, 1956-ról, az 1989-es rendszerváltásról. Életútja, teljesítménye és kora alapján megengedi magának, hogy egyéni és egyedi véleménye legyen a dolgokról – olvasható a nol.hu-n megjelent interjúban.

– Kezdettől orvos akart lenni?

– Nem. Történész, gyermekkoromtól fogva. De amikorra felnőttem, Magyarországon az idők nem voltak már alkalmasak arra, hogy belőlem történész legyen. A fiam örökölte a hajlamomat. Wittmann Tibor történész professzor, aki Dél-Amerika történetével foglalkozott, oda is vette volna végzés után a tanszékére – de mikor kiderült, hogy halálos beteg, azt mondta: nem akarom kitenni a fiadat annak a harcnak, ami a történészek között van. Így lett András fiam is orvos.

– Visszatekintve furcsának tűnik az a mester-tanítvány viszony, amely például önt Hetényi Gézához, első klinikaigazgatójához fűzte. Ma már nincs ekkora tekintély és tekintélytisztelet, kívülről nézve pedig valamilyen feudális alá-fölérendeltségnek tűnik.

- Európában a II. világháború előtt három orvosi iskola működött: a német, amely valóban igazi tekintélyelvű rendszer volt, a francia, amely a latin országok orvostudományának volt a vezető iskolája, és az angolszász, amelyet Magyarországon csak Báró Korányi Sándor és tanítványai követtek. A német orvostudomány fejlődése leállt a fasizmussal, mert Hitler minden tehetséget kiűzött Németországból, aki valamilyen módon ellenezte a tevékenységét. A háború végére az orvostudományban is az angolszász világ lett a vezető. Mi, magyarok szegények voltunk, nem tudtunk angolul, a német szakfolyóiratokból pedig nem sokat lehetett tanulni akkoriban. Hetényi az új, angolszász világot hozta el – negyedéves koromban bementem az első előadására, és úgy jöttem ki onnan, hogy én ennek az embernek a tanítványa akarok lenni.

– Ön a gasztroenterológiai kutatócsoport vezetését kapta Hetényitől, ezt a területet kutatta egész pályáján. Hogyan tudtak önálló kutatási eredményeket elérni Magyarországon, ahol nem volt sem elég pénz, sem megfelelő szemlélet?

- A nehéz időkben többet kutattak a belklinikán, mint később, amikor megnyíltak a határok. Nagyon fontos volt a nyugati kapcsolattartás. Én már 1957-ben, a megtorlás évében eljutottam Finnországba, egy konferenciára. Nem ment protekció nélkül, de a sógorom sofőr volt az ÁVH-nál, és a forradalom idején a parancsnoka megkérte, vigye el Észak-Magyarországra, egy kis faluba, elrejtőzni. Nem volt veszélytelen vállalkozás, akkoriban vadásztak a barna félcipős emberekre. A veszély elmúlt, mire én Finnországba kéredzkedtem, a parancsnok megint funkcióban volt a Belügyminisztériumban. A sógorom közbenjárására megkaptam a kiutazási engedélyt. Nem könnyen, de még azt is megengedték, hogy néhány napra megálljak Stockholmban.

A teljes interjú a nol.hu oldalán olvasható.