Diktál az állam, gyógyít a doktor

Bár ott elsősorban gyógyítani, nem álmodozni kell, igaz, sokszor nehéz szembenézni a mindennapok realitásával. Egy hónap telt el azóta, hogy a hajdani magán-, majd állami, végül önkormányzati nagy kórházak ismét állami kézbe kerültek. Persze sokak szerint az államosítás kifejezés nem korrekt, kötözködő firkászok szómágiája csupán, hiszen az önkormányzati tulajdon nem egyéb, mint az állami tulajdonlás egyik verziója. Ne feszegessük, hogy ezen az alapon maradhatott volna minden a régiben, szőrszálhasogatás helyett emelkedjünk inkább elegáns magaslatokba, és tekintsünk le onnan, mihez kezd például a Péterfy utcai intézmény ezzel a kérdéssel – olvasható a Magyar Hírlap – online oldalán.

Miután a tavalyi év végével lezárult az a folyamat, amelynek során az addig megyei és fővárosi kórházak, valamint a hozzájuk tartozó szakrendelők fenntartását az egészségügyi háttérintézmények összeolvadásával létrejött államigazgatási szerv, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet átvette, új fejezet kezdődött el a betegellátásban, hisz a kabinet előtt a Semmelweis-terv végrehajtásához nagyobb mozgástér nyílt meg.

A grandiózus rendszerformálás a kezdetektől rengeteg adminisztrációt igényelt, s ezek zömén a Péterfy szerencsésen átverekedte magát. Sásdi Antal főigazgató akár fel is lélegezhetett volna, ám az „államosítás" miatt a többi érintett főigazgatóval együtt át kellett terelnie pénzügyi tranzakcióit a Magyar Államkincstárhoz, amely – ahogyan a főigazgató fogalmazott – kevésbé rugalmas, mint a kereskedelmi bankok. Kamat nincs, az átállás miatt ráadásul keserű szájíz társult egy amúgy örömteli eseményhez: az év végén adósságcsökkentésre kapott, megközelítőleg ötszázmillió forintból csaknem egymillióval kevesebb érkezett a Péterfyhez, a hiányzó részt az államkincstár vette le.

Csak remélni lehet, hogy a rugalmasság javítására fordítják majd. Addig is marad a kézi utalványozás. Sásdi doktor a saját adrenalinszintjével küzdött, amikor az esedékes bérfizetésekre gondolt. Stílusbeli eltérésekkel ugyan, de kétezer dolgozója az ő fejét követeli, ha a sors nem kegyes, és a pénz akár egyetlen napot késik, amire most – első alkalommal a Magyar Államkincstárnál – egyébként komoly kockázatot láttak.

Fontos és elkerülhetetlen része volt a szómágiával illetett folyamatnak az is, hogy az átvétel előtt az intézmények megfogalmazták saját víziójukat a jövőről. A kórházigazgató is „összébb húzta" magát, és fölajánlotta, hogy lemond négy telephelye egyikéről, a Szövetség utcai tömb krónikus részlegéről. Így az épület forgalomképessé válhat, a belgyógyászat a másik épületbe költözhetne, ahová a betegeket ha nem is teleportálással, de viszonylag kis mozgatással lehetne átvinni. Konkrét válasz egyelőre nem érkezett.

Májustól indul a térségekbe szervezett betegellátás, ahol a pácienst megfelelő zsilipek közbeiktatásával, új játékszabályok alapján mozgatják. Ehhez viszont hamar tudni kellene, hogy az elképzeléseknek mekkora a közös értelmezési tartománya. A Semmelweis-terv szerint a fővárosnak három térségrész vészhelyzeteit is el kell hárítania.

A Péterfy 2007-ben „vette nyakába" a volt Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetet, amelynek 300 ágya Európában is egyedülállóan magas szám, ráadásul a hét minden napján, éjjel-nappal gyógyítják itt Közép-Magyarország betegeit.

Egy nagy fővárosi kórház – ez is – valójában olyan, mint egy anatómiai ló, minden baj tanulmányozható rajta, mert azonnal feltűnik. A nagy bölcsességet is mindig rajtuk kezdik, mert – mondja Sásdi főigazgató – például az egyetemeken nehezebb fogást találni az egy szakma–egy klinika szerveződés miatt, ráadásul minden klinika vezetőjének nagy hatalma van. Külön kis galaxisok azok, ahol nem igazán szívelik az utcáról „csak úgy" beesett beteget, főleg, ha az kevéssé szalonképes állapotban manifesztálódik oda.

Egy gyógyulásért folyó küzdelem vezetőjének ezért alaposan föl kell készülnie, ha az egyetemeket is az új csatasorba akarja állítani. Hogy ehhez mennyi erélyre lesz szükség, Sásdi Antal nem tudja, mint ahogyan azt sem, végül milyen szereposztást kristályosít ki az élet.

Az elmélet ugyanis bármilyen jó, csupán kezdet, ezért régi harcosként a főigazgató türelemre int. Sok múlik majd azon, hogy akár az általa vezetett kórház újonnan kikövezett ellátási sétányai mellett hol akarják majd letaposni a füvet a betegek. A

z erősségekre nemcsak hogy szabad büszkének lenni, de feladni is vétek lenne azokat. Három úgynevezett kisműtétes szakmát emel ki az igazgató, tapasztalatai szerint urológiában, szemészetben és fül-orr-gégészetben bárkivel hajlandók versenyre kelni. Ezek az osztályok nagy valószínűséggel megfelelnek majd az új személyi és tárgyi feltételeknek is.

A soha nem látott struktúraalakítás új léptéket ad az egészségügyi időszámításnak. Több évtizedes jelen válik hirtelen múlttá. Sásdi Antal főigazgató hisz a sokéves teljesítmény bizonyító erejében, így adott esetben hivatalos információk híján sincs különösebb oka szorongani a kórház jövőjéért.

Az kissé zavarja, hogy a kirakós darabjainak jó részét csupán a sajtóból ismeri, aztán vagy jól rakja össze őket, vagy nem. Másnap – friss sajtóhírek kapcsán – viszont nemegyszer torzul a kép, és kiderül, az addig egymáshoz illőnek tűnő darabok más elemekhez kapcsolódnak, ezért a kirakóst lehet újból kezdeni.

A főigazgatók jövője kérdéses, hiszen az „államosítással" automatikusan megszűnt a kinevezésük, Sásdi Antal ráadásul eddig is „csak" megbízottként vezette a Péterfyt. Pályázni persze mindenképpen szeretne.