Egy transzplantációs sebész, aki a Covid-osztály egyik hőse lett

Rokszin Richárd transzplantációs sebészről tudni kell, hogy kiváló triatlonista, transzplantációs futónagykövet, a Konyhafőnök című vetélkedő egyik versenyzője, de az Év Covid Dolgozója díj egyik nyertese is. Még felsorolni is hosszú, arról nem is beszélve, hogy nagyon ritkán találkozni hozzá hasonló nyíltszívű emberrel, aki kendőzetlenül, őszintén beszél az életéről, a Covid-okozta változásokról, a főzésről és a terveiről. A KépMás.hu készített interjút a doktorral.

– Hogyan lettél transzplantációs sebészként az egyik Covid-részleg orvosa?

– Őszintén bevallom, hogy nagyon nem szerettem volna Covid-osztályon dolgozni. Október végén kerültem közel a tűzhöz, gyakorlatilag kirendeltek. Sajnos addigra kifogytak azokból az emberekből, akiknek nincsen gyermeke. Bevallom, nagyon rosszul érintett, de ha katona vagy és háború van, akkor harcolsz. Váratlanul ért, gyakorlatilag egy olyan helyzetbe kényszerültem, amit soha nem gondoltam volna. És nemcsak én, több kollégám is ugyanúgy ebbe a szituációba került. Hat hónapig egy teljesen más környezetben dolgoztam, egy teljesen más szakmát láttam el. Mintha egy bevásárlóközpontban dolgozó biztonsági őrt állítanának be a gyógyszertárba, hogy adja ki a gyógyszereket.

– Hogyan tudtátok kezelni ezt a változást?

– Azt mondhatom, nagyon jól vettük az akadályt. Két-három hónap, és egy olyan szintű csapat épült ki egy teljesen idegen helyzetben, fiatalokkal, rezidensekkel, akiknek szinte tényleg a tojáshéj még rajta volt a fenekükön, hogy az valami eszméletlen! Nem gondoltam soha, hogy idegen emberektől ilyen szintű támogatást, kollegialitást és szeretetet fogok kapni, mint nálunk ez alatt a fél év alatt. Arról nem is beszélve, hogy a betegek nagy része meggyógyult és hazament.

– Sok helyen lehetett olvasni és hallani, hogy most nincs könnyű helyzetben az egészségügy. Mi volt számodra a legnehezebb?

– A tavalyi év vége felé iszonyat mennyiségű rossz állapotú idős beteggel találkoztam. Tizenöt év orvoslás után életem első ilyen tapasztalata volt, mert én eredetileg olyan helyen dolgozom, ahol előre ki van vizsgálva a páciens, és ezáltal a sebész viszonylag védve van. Orvosilag viszont a világ legegyszerűbb osztálya volt. Nem kellett várni órákat, mert volt egy szervezést segítő munkatárs. Minden egyes szakmára volt szakember. Ha sebész kellett, hívtak engem vagy a kollégámat. Ha éppen érsebészre vagy neurológusra volt szükség, azt is megoldottuk, ha szemész kellett, azt is. Fogat is húztunk ezen az osztályon. Olyanok voltunk, mint egy ősközösség.

– Hogyan lehetett mentálisan ezt a folyamatos stresszhelyzetet kezelni?

– Sajátos hozzáállás alapján: a nehéz helyzetből úgy tudsz csak kilábalni, hogyha csak a pozitívra koncentrálsz. Ha te beomlasz, akkor vége. Orvosként ne omolj már össze! Önmagunkból, erőtartalékainkból kellett táplálkozni, illetve a hozzátartozóink pozitív hozzáállásából.

– Az új munkakör és a nehézségek ellenére az Év Covid Dolgozója kitüntető cím egyik birtokosa lettél. Mit jelent ez pontosan?

– Szavazás alapján 100 ember kapta meg Magyarországon, négyen voltunk Szegedről. Ez az elismerés nem csak nekem szól. 30–40 orvos dolgozott ugyanúgy, illetve ha egész Szegedet nézem 200–300 is, aki ezt a díjat megérdemelte volna. Én a mai napig nem gondolom magamat többnek. Örülök neki, nagyon jólesett. Sírtam is sokszor, én ilyen sírós vagyok, ezt a Konyhafőnökből már tudják. Valahol itt az értelme annak, hogy valaki orvos. Folytatás a teljes cikkben