• nátha
    • Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

      Két náthagyógyszert el kellene felejteni - tiltás lehet a végük

    • Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

      Tudományos bizonyítékok támasztják alá a húsleves gyógyerejét

    • Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

      Tízből csak három magyar fújja ki helyesen az orrát

  • melanóma
    • Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

      Fényvédelem, önvizsgálat és tudás: együtt védenek a bőrrák ellen

    • A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

      A Szigeten is keresd a „rút kiskacsát”!

    • Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

      Orvosi bravúr került a Guinness Rekordok Könyvébe

  • egynapos sebészet
    • Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

      Egynapos sebészet: új szakmai kollégiumi tagozata van a területnek

    • Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

      Megnyílt az egynapos sebészeti ellátás Csepelen

    • Covid-kátyúból kilábaló egynapos sebészeti ellátások

      Covid-kátyúból kilábaló egynapos sebészeti ellátások

Ellátás nélkül küldenek el betegeket a budafoki rendelőből

Lapszemle 2018.10.21 Forrás: 24.hu
Ellátás nélkül küldenek el betegeket a budafoki rendelőből

Nem kapnak segítséget, egy olyan országban, ahol az ellátáshoz való jog minden állampolgárt megillet, kortól és nemtől függetlenül.

A Káldor Adolf szakrendelő a teljes XXII. kerület betegellátását hivatott megoldani. A rendszer úgy néz ki, hogy ha szakorvost akarsz, és megvan hozzá a beutalód, akkor fel kell hívni a rendelőt, hogy kérj egy időpontot, amikor majd időpontot lehet kérni. Mondhatni, ez a XXII-es csapdája. Totális a káosz, dühös, káromkodó emberek állnak az aulában, hosszú sorokban. „Tegnap hiába hívtam a betegirányítót, aztán meg hiába jöttem ide”, mondja egy idősebb férfi, „tele volt itt emberrel minden, és küldték el őket sorban, hogy nem, nem és nem” - olvasható a 24.hu-n.

Pár hete a Mama mondta, hogy majd intézi a Papa időpontját, de nem vették fel a telefont a Káldorban, én meg nem voltam otthon, tehát bebumlizott Tétényből Budafokra a sajgó ízületeivel (értsd: oda-vissza másfél kilométeres vánszorgás a buszmegállók között), kiállta a sorát a betegirányítóban, hogy megtudja: majd csak október 14-én 11 és 13 óra között telefonálhat időpontért. Persze, hogy akkor kétpercenként telefonált időpontért, és nem vette fel senki. Másnap sem.

Így álltam be a sorba, a sok morgó, rosszkedvű beteg közé, és amikor az ablakhoz kerültem, a következő beszélgetés hangzott el:

– Jó napot, a szüleimnek szeretnék időpontot kérni.

– Taj-kártyák?

– Tessék.

– Mindkettőnek ugyanoda?

– Nem, a Papának ortopédiára, a Mamának reumatológiára.

– Hát, az ortopédiával jól elkéstek, oda tegnap kellett volna időpontot kérni.

– Igen, próbálta is a Mama, de nem vette fel senki a telefont.

– Persze hogy, mert folyamatosan jöttek betegek az időpontért, ezért kellett volna személyesen…

– Volt itt személyesen, de azt mondták, hogy telefonáljon.

– Hát ez ilyen.

– Mi ilyen? 

– A helyzet.

– Mondja, ha személyesen jön, kapott volna időpontot?

– Nem valószínű, mert alig egy óra alatt elfogyott az összes időpont.

– Értem, és akkor most mit lehet csinálni a Papával?

– Semmit.

– Kérem?

– Nem igaz, hogy nem érti, uram, milyen nyelven mondjam? Nincs időpontom, mert elfogyott.

– De most akkor mi legyen?

– Az, hogy legyen szíves odébb fáradni, mert sokan állnak ön mögött.

– Álljunk már meg, az apámnak eltört a csuklója és rosszul forrt össze, ki vannak fordulva a térdei, szüksége van szakorvosra, van beutalója is. Találjunk már ki valamit, kérem.

– Annyit tud tenni, hogy ír egy panaszt az igazgatóságnak.

– És akkor kapunk időpontot?

– Nem. Százával mennek a panaszok, de attól még nem lesz egyetlen ráérő orvos sem. De, nézze, mondok valamit. November tizenötödikén lesz az újabb nap, amikor időpontot lehet kérni decemberre. Próbálják meg.

– Gondolja, hogy van esélyünk?

– Igazából nem hiszem, megint nagyon sokan lesznek, és megmondom őszintén, fiatalabbak is.

– De hát nem jár az apámnak az orvosi ellátás, csak mert kilencvenéves?

– Ismeri a mondást: járni jár, csak nem jut…

– És mi legyen az anyámmal?

– Ezt hogy érti?

– Ő kaphat időpontot? Megmondanám, hogy kihez szeretne menni.

– Ugye nem gondolja, hogy válogathatnak?

– De gondolom, ugyanis a betegeknek joguk van orvost választani.

Mondom az orvos nevét, a hölgy ideges, telefonál, szól az illető orvos asszisztensének.

– November végére tudtak időpontot adni.

– De a Mamának erős fájdalmai vannak, és november vége még másfél hónap.

– Szedjen fájdalomcsillapítót, ki fogja bírni.

Ezen a ponton éreztem úgy, hogy eljutottam a falig. 2018. október tizenhatodikán úgy jöttem ki a területileg illetékes rendelőből, hogy nem sikerült orvosi ellátáshoz juttatnom két szenvedő öregembert, akik történetesen a szüleim. És ez nem valahol a periférián, mondjuk egy elhanyagolt baranyai zsákfaluban történt – nyilván ott sem volna szabad megtörténnie –, hanem a székesfőváros egyik központi szakrendelőjében.

Annyiban talán speciális a helyzetem, hogy újságíró lévén könnyebb az utam a nyilvánossághoz. De most nemcsak a magam és a két hozzám tartozó idős ember nevében szólok, hanem mindazok a nevében, akik mögöttem állnak, hosszú, tömött sorokban, meg akiket most tolnak be, majd ki a szakrendelő ajtaján, akik egyszerűen nem, nem és nem kapnak segítséget, egy olyan országban, ahol a kormány szerint az egészségügy világszínvonalú, az ellátáshoz való alapjog pedig minden állampolgárt megillet, kortól és nemtől függetlenül. A szüleim ahhoz a nemzedékhez tartoznak, akik végigdolgozták az életüket, kifizettek irtózat mennyiségű társadalombiztosítást,  megtettek mindent azért,  hogy most, amikor már gyöngék és akár szó szerint elesettek,  házhoz érkezzen hozzájuk a segítség. Például felneveltek egy generációt, mely, intézményi szinten, épp most hagyja őket cserben.

További részletek a cikkben.

Legolvasottabb cikkeink