Nem kapnak segítséget, egy olyan országban, ahol az ellátáshoz való jog minden állampolgárt megillet, kortól és nemtől függetlenül.
A Káldor Adolf szakrendelő a teljes XXII. kerület betegellátását hivatott megoldani. A rendszer úgy néz ki, hogy ha szakorvost akarsz, és megvan hozzá a beutalód, akkor fel kell hívni a rendelőt, hogy kérj egy időpontot, amikor majd időpontot lehet kérni. Mondhatni, ez a XXII-es csapdája. Totális a káosz, dühös, káromkodó emberek állnak az aulában, hosszú sorokban. „Tegnap hiába hívtam a betegirányítót, aztán meg hiába jöttem ide”, mondja egy idősebb férfi, „tele volt itt emberrel minden, és küldték el őket sorban, hogy nem, nem és nem” - olvasható a 24.hu-n.
Pár hete a Mama mondta, hogy majd intézi a Papa időpontját, de nem vették fel a telefont a Káldorban, én meg nem voltam otthon, tehát bebumlizott Tétényből Budafokra a sajgó ízületeivel (értsd: oda-vissza másfél kilométeres vánszorgás a buszmegállók között), kiállta a sorát a betegirányítóban, hogy megtudja: majd csak október 14-én 11 és 13 óra között telefonálhat időpontért. Persze, hogy akkor kétpercenként telefonált időpontért, és nem vette fel senki. Másnap sem.
Így álltam be a sorba, a sok morgó, rosszkedvű beteg közé, és amikor az ablakhoz kerültem, a következő beszélgetés hangzott el:
– Jó napot, a szüleimnek szeretnék időpontot kérni.
– Taj-kártyák?
– Tessék.
– Mindkettőnek ugyanoda?
– Nem, a Papának ortopédiára, a Mamának reumatológiára.
– Hát, az ortopédiával jól elkéstek, oda tegnap kellett volna időpontot kérni.
– Igen, próbálta is a Mama, de nem vette fel senki a telefont.
– Persze hogy, mert folyamatosan jöttek betegek az időpontért, ezért kellett volna személyesen…
– Volt itt személyesen, de azt mondták, hogy telefonáljon.
– Hát ez ilyen.
– Mi ilyen?
– A helyzet.
– Mondja, ha személyesen jön, kapott volna időpontot?
– Nem valószínű, mert alig egy óra alatt elfogyott az összes időpont.
– Értem, és akkor most mit lehet csinálni a Papával?
– Semmit.
– Kérem?
– Nem igaz, hogy nem érti, uram, milyen nyelven mondjam? Nincs időpontom, mert elfogyott.
– De most akkor mi legyen?
– Az, hogy legyen szíves odébb fáradni, mert sokan állnak ön mögött.
– Álljunk már meg, az apámnak eltört a csuklója és rosszul forrt össze, ki vannak fordulva a térdei, szüksége van szakorvosra, van beutalója is. Találjunk már ki valamit, kérem.
– Annyit tud tenni, hogy ír egy panaszt az igazgatóságnak.
– És akkor kapunk időpontot?
– Nem. Százával mennek a panaszok, de attól még nem lesz egyetlen ráérő orvos sem. De, nézze, mondok valamit. November tizenötödikén lesz az újabb nap, amikor időpontot lehet kérni decemberre. Próbálják meg.
– Gondolja, hogy van esélyünk?
– Igazából nem hiszem, megint nagyon sokan lesznek, és megmondom őszintén, fiatalabbak is.
– De hát nem jár az apámnak az orvosi ellátás, csak mert kilencvenéves?
– Ismeri a mondást: járni jár, csak nem jut…
– És mi legyen az anyámmal?
– Ezt hogy érti?
– Ő kaphat időpontot? Megmondanám, hogy kihez szeretne menni.
– Ugye nem gondolja, hogy válogathatnak?
– De gondolom, ugyanis a betegeknek joguk van orvost választani.
Mondom az orvos nevét, a hölgy ideges, telefonál, szól az illető orvos asszisztensének.
– November végére tudtak időpontot adni.
– De a Mamának erős fájdalmai vannak, és november vége még másfél hónap.
– Szedjen fájdalomcsillapítót, ki fogja bírni.
Ezen a ponton éreztem úgy, hogy eljutottam a falig. 2018. október tizenhatodikán úgy jöttem ki a területileg illetékes rendelőből, hogy nem sikerült orvosi ellátáshoz juttatnom két szenvedő öregembert, akik történetesen a szüleim. És ez nem valahol a periférián, mondjuk egy elhanyagolt baranyai zsákfaluban történt – nyilván ott sem volna szabad megtörténnie –, hanem a székesfőváros egyik központi szakrendelőjében.
Annyiban talán speciális a helyzetem, hogy újságíró lévén könnyebb az utam a nyilvánossághoz. De most nemcsak a magam és a két hozzám tartozó idős ember nevében szólok, hanem mindazok a nevében, akik mögöttem állnak, hosszú, tömött sorokban, meg akiket most tolnak be, majd ki a szakrendelő ajtaján, akik egyszerűen nem, nem és nem kapnak segítséget, egy olyan országban, ahol a kormány szerint az egészségügy világszínvonalú, az ellátáshoz való alapjog pedig minden állampolgárt megillet, kortól és nemtől függetlenül. A szüleim ahhoz a nemzedékhez tartoznak, akik végigdolgozták az életüket, kifizettek irtózat mennyiségű társadalombiztosítást, megtettek mindent azért, hogy most, amikor már gyöngék és akár szó szerint elesettek, házhoz érkezzen hozzájuk a segítség. Például felneveltek egy generációt, mely, intézményi szinten, épp most hagyja őket cserben.
További részletek a cikkben.