Én életemben nem néztem meg, hogy mennyi a fizetésem

Bucsi László professzor, a Szent György Kórház főigazgatója idestova negyven esztendeje, hogy letette az orvosi esküt székesfehérvári fiatalként. Az Ybl Miklós Gimnáziumban érettségizett, és tudatosan választotta az orvosi hivatást. A székesfehérvár.hu interjújában sorra vették szakmai pályafutásának állomásait is.

- Amikor elindultam az egyetemre, a szüleimnek megígértem, hogy hazajövök, de ettől azért el lehetett volna tántorítani. Valahogy mégis mindig bennem volt, hogy ezt megígértem, erre készültem. Mindenki tudta ezt rólam. Az akkori vezetésnek is megsúghatták: az orvosigazgató megkeresett, mert hallotta, hogy vissza fogok jönni Székesfehérvárra, és azt kérdezte, tartom-e még az ígéretemet. A karrierem nagyon jól alakult, hiszen egyetemi docens voltam, és lett volna még tovább, ennek ellenére azt mondtam, hogy megígértem, jövök! Tudtam, hogy Fehérváron nagyon jó az infrastruktúra, a műtők, a felszereltség. Perjés főorvos gyakorlatilag felépített egy olyan osztályt, amibe csak bele kellett ülni és vinni tovább.

Tehát elhagyott egy komoly karrierlehetőséget, és közel húsz esztendő után visszatért. Fehérváron viszont újra kellett építkeznie. Hogyan fogott hozzá?

Nem nagyon kellett építkezni. Ha az alapok megvannak – és azok megvoltak – akkor csak futtatni kell tovább az osztályt. Hálás volt az ortopédszakma is nekem: annyira értékelték hogy egy vidéki kórházat választottam, hogy az ortopédiai társaság főtitkára, majd elnöke lettem. Korábban mindig Budapestről vagy az egyetemi városokból, Debrecenből, Szegedről, Pécsről került ki a társaság vezetője. Ráadásul akkor még nem is voltunk egyetemi oktatókórház, tehát egy közkórházból érkeztem. Vállaltam az úttörőszerepet, és megmutattam, hogy vidéken is van élet.

Nagyon sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy egyetemi oktatókórház lehessen a Szent György Kórház. A folyamatos fejlődés záloga pedig egy olyan orvos csapat volt, akik Kuchár Ferenc vezetésével mindent megtettek azért, hogy ezt a szintet elérjék. Ezek mennyire voltak fontos évek az ön pályafutásában?

Nagyon érdekes változások mentek végbe a mozgásszervi sebészetben. Székesfehérvár volt szinte az egyedüli kórház, mely létrehozta a Mozgásszervi Sebészeti Centrumot is. Már említettem, hogy az ortopédia és a traumatológia nagyon közel áll egymáshoz. Végbement egy olyan folyamat, hogy ezt a két szakmát megpróbálták összehozni – Angliában például ortopédiának hívják a traumatológiát, ott csak ortopédiai osztályok vannak, ők csinálják a traumatológiai ellátásokat is. Két vonulat van, a német és az angol. Mindvégig vita volt itthon, hogy nálunk mi legyen, és ebben közrejátszott az is, hogy a traumatológusokat nem fogadták el külföldi munkára, csak ortopéd szakvizsgával. A két szakma hazai képviselői leültek, és azt mondták, hogy rendben van, az ortopédia bevállalja, hogy a traumatológusoknak megszervezi az ortopédiai szakvizsgát, az ortopéd orvosok pedig megcsinálják a traumatológiai szakvizsgát, így gyakorlatilag tíz-tizenöt éve már közös a szakvizsga is. Tehát ha ma szakvizsgázik egy kolléga, már ortopéd-traumatológus szakvizsgát kap. Mi 2008-ban összehoztuk az ortopédiát, a traumatológiát, a kézsebészetet és a sportsebészetet egy ernyő alá. Ez lett a Mozgásszervi Sebészeti Centrum.

A díjak, amelyeket átvehetett, megerősítést jelentettek?

Igen, de nem azért csinálja az ember. Soha nem néztem, de most, hogy főigazgató vagyok, látom, hogy mindenkit az érdekel, mennyi a fizetése. Én életemben nem néztem meg, hogy mennyi a fizetésem, amikor nem volt egyéb jövedelmem, akkor sem figyeltem, mennyit keresek. Csináltam a dolgomat. Szerettem a szakmámat, és mindig az ügy érdekelt. Az ügy szolgálata, amivel aztán járt pénz, jó fizetés, érmek és elismerések. További részletek a cikkben