Ez egy katasztrófa felé robogó vonat

Ez egy elátkozott rendszer és elátkozott örökség, nem ingyenes, ellenben korrupt és igazságtalan – mondta a magyar egészségügyről 2007 ben, akkor még az Onkológiai Intézet nőgyógyászatának vezetőjeként, nem sokkal azután, hogy a reformba belebuktatott miniszter, Molnár Lajos lemondott, és kevéssel az úgynevezett szociális népszavazás előtt, amely során a magyar állampolgárok többsége, mint megfizethetetlent és elviselhetetlent, elutasította a 300 forintos vizitdíjat.

A komoly nemzetközi elismertségnek örvendő, itthon ma a közfinanszírozott ellátásban és a magánszférában is dolgozó nőgyógyászatidaganat-sebész, aki korábban különböző intézetek osztályvezető főorvosaként volt e rendszer szigorú kritikusa, és akinek külföldön is bőven volt és van alkalma tapasztalatokat szerezni, ma sem fél kimondani: „ez a rendszer fenntarthatatlan, finanszírozhatatlan, úgy rohadt, ahogy van." Ungár László nőgyógyász-sebésszel az Élet és Irodalom készített interjút.

– Mit gondol a korábbi beszélgetésünk óta bekövetkezett változásokról, ment-e valami előre azóta? Egy változás biztos, hogy nagyon gyorsan bekövetkezett: a beszélgetésünket követően hamarosan távozott az Onkológiai Intézetből. De ugye nem a nyilatkozata miatt?
– Nem, ennek a közvetlen oka az úgynevezett volumenkorlátról folytatott vitám volt az ottani főigazgatóval. És persze más problémák is voltak, több fronton csatáztunk, de nem akarok ebbe most belemenni, komplikált ügy, messze vezetne. Ami mármost a magyar egészségügy rendszerében azóta bekövetkezett változásokat illeti, én úgy gondolom, hogy a helyzet most sokkal rosszabb, mint akár tíz éve volt, és összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint húsz éve volt, és még sokkal rosszabb, mint harminc éve volt.

– Pedig akkor sem volt rózsás, sőt.
– Igen, de az elvárások, a normák ma már az elfogadhatatlan felé csúsznak, úgy tűnik, feltartóztathatatlanul.

– Újabb idézet következik magától, majd egy évtizeddel korábbról: az elmúlt ötven évben a hálapénz volt az elfogadott létezési mód és a működés motorja a magyar egészségügyi rendszerben, a korrupció elfogadott, bátorított formája. Ma erről mit gondol?
– Ugyanazt. Hozzáteszem, hogy ez a hajtóerő, ez a motor, amely évtizedeken át mégiscsak működtette valahogy a rendszert, mert orvosokat tartott meg benne, és mert azt minden orvos tudta többé-kevésbé, hogy a „borravalós" és a „nem borravalós" betegek ellátása is csak egy működőképesen tartott osztályon lehetséges, szóval ma már ez a „hajtóerő" sem létezik. Ma már a hálapénz ezt a funkcióját sem tölti be rendesen, mert az orvosok és az ápoló személyzet elmegy, mert pár száz kilométerrel arrébb sokkal jobb megélhetésre számíthat, sokkal jobb körülmények között végzett munkával, mindenfajta korrupció nélkül.

Tehát a korrupciónak ez a szörnyű rendszere ma már sem Szlovákiával, sem Csehországgal nem tud versenyképessé tenni minket, de még Romániával sem. Gondoljunk bele, Romániával sem! Van egyébként jó és korrupciómentes gyakorlata is a fizetett orvosválasztásnak, például Németországban, ahol a kórház kasszájába fizeti be a beteg az orvosválasztás díját, ami adózott legális jövedelemként kerül az orvoshoz, és amelyért a beteg elvárhatja a választott orvos személyes közreműködését. Persze ez a vásárolt és ellenőrzött személyes közreműködés nem jelenthet előnyt a várólistán(...)

Régóta nyilvánvaló, hogy amikor kevés az orvos, akkor annak a kevésnek legalább orvosi munkát kellene végeznie, és nemcsak azért, mert ez a betegek, általában a társadalom igénye, hanem mert így gazdaságos. Mert minden másra való alkalmazása ineffektív, rossz, demoralizáló és rendkívül drága. És mégis, a magyar egészségügynek ma is az az általános jellemzője, hogy az orvos a munkaideje nagyon jelentős részében egy gépírónő munkáját végzi, és ez a méltatlan adminisztratív munka tölti ki az ápolószemélyzet idejének is a jelentős részét.

Ez így egy katasztrófa felé robogó vonat, és nemcsak azért, mert nem jut ideje és energiája a betegekre, és már mindenki elégedetlen, hanem mert az orvos maga is rendkívül elégedetlen, csüggedt és kiégett, szörnyű az általános közérzete, ami meggyőződésem szerint rendkívüli mértékben hozzájárul az orvoselvándorláshoz.

És erről senki nem beszél, akinek dolga lenne tenni ellene, vagy ha beszél, akkor utána besöpri a szőnyeg alá. Miközben már mindenki tudja, hány háziorvosi állás betölthetetlen, hogy milyen kevés a gyermekorvos, és amikor városi kórházi osztályokat kell bezárni, mert a működéshez szükséges minimális létszámot sem tudják betölteni, és nem lehet kiállítani az ügyeletet. És olyan kevés a patológus – ez saját kórházi tapasztalatom –, hogy a szövettani lelet megérkezésére átlagosan több mint egy hónapot kell várni.

Hát elképesztő! És amikor az orvosínség mértéke már akkora, hogy nem létezik olyan minimális követelményrendszer sem, amely a harmadik világból „importált" orvosok tudása, képzettsége, kompetenciája felett valamiféle kontrollt gyakorolna... Tehát az igazi probléma legkevésbé sem az „orvosimport", hanem az ostoba egészségügyi tradíció, a szűkös megélhetés, a rossz munkakörülmények, a rossz karrierlehetőségek, ezek miatt menekül, aki tud.