"Ez nemzetbiztonsági kérdés” - interjú a MOK elnökével

A Magyar Orvosi Kamara részt vesz az egészségügyi ellátórendszer átalakításáról szóló gondolkodásban, s közben az egészségügyi dolgozók bérrendezéséért is küzd. A szervezet elnökével Kincses Gyulával Kásler Miklósról, Pintér Sándorról, a járvány elleni védekezésről és arról is beszélgetett a Magyar Narancs, nem kell-e tartanunk az egészségügy militarizálásától.

Magyar Narancs: Amikor tavaly november végén megválasztották, azt ígérte, „a reformokban együttműködőbbek, az érdekérvényesítésben keményebbek” lesznek, mint az előző vezetés. Azt is mondta, hogy a MOK-nak nem feladata egészségpolitikát csinálni, de annak alakítói kívánnak lenni. Úgy érzi, eddig sikerült ezt teljesíteni?

Kincses Gyula: Az első félévben az az elképzelésünk, hogy az egészségpolitika alakításában aktívabbak legyünk, mint amilyen korábban volt a MOK, teljesült. December 28-án megjelent egy kormányhatározat, amely az egészségügy átalakításának lépéseit irányozta elő, mi ebbe a munkába kapcsolódtunk be januárban és februárban, akkor kezdtünk el az Emmivel egy szakmai együttműködést. Majd a súlypont a járvány kitörése után eltolódott az Operatív Törzs és a Belügyminisztérium irányába, az Emmiben megkezdett munkák emiatt félbeszakadtak. A MOK a járványhelyzetben is kezdeményező volt, elég korán megfogalmaztunk olyan szakmai javaslatokat, amelyeket megfogadtak, illetve egybeestek a későbbi kormányzati intézkedésekkel. Gondolok itt a kiadott 11 pontunkra, arra, hogy szinte elsőként fogalmaztuk meg: a járvány nagy kockázatokkal jár, és ahhoz, hogy ne járjunk úgy, mint Olaszország, Spanyolország vagy Nagy-Britannia, első körben a tömeges terjedést kell megakadályozni, amihez mobilitáskorlátozásra van szükség, távolságtartásra, maszkviselésre, az iskolák bezárására. Azt is hangsúlyoztuk, hogy az egészségügyet fel kell készíteni, kértük a 65 év feletti kollégák védelmét és azt, hogy a koronavírusos tüneteket produkálókat és a többi beteget szét kell választani. Az egészségügy egyszerre tud gyógyítója és terjesztője is lenni a járványnak, így a nem sürgős, tervezhető beavatkozások halasztását is kértük. Ezekről nagyon időben szóltunk. Szintén a MOK hívta fel a figyelmet a „láthatatlan áldozatokra”, azaz arra, hogy miután az ellátórendszer átszervezése túlzottan csak a Covid-betegek ellátására koncentrál, a más betegségben szenvedők tömegei maradnak ellátatlanul. A mértéktartó szakmai hozzáállásunkkal magyarázom azt is, hogy Pintér Sándor az elsők között kezdett tárgyalni velünk.

MN: Az Emmivel viszont a járvány idején megszakadt az együttműködés, legalábbis az éles hangú levelekből, amelyeket váltottak, ez látszik.

KGY: Éles hangúnak ezeket én nem nevezném, de az tény, hogy több levelet írtunk Kásler Miklósnak, segítséget kértünk és ajánlottunk is fel, választ azonban többnyire nem kaptunk. Az ellátórendszer feszültségeit valóban leírtuk. Az elmúlt 50 évben elszoktunk attól, hogy a szakmánk életveszéllyel is járhat saját magunk és a családtagjaink számára is. Most általában a gyógyító munka vált kiemelt kockázattá. Jeleztük, hogy ez önmagában is feszültséget okoz, amit tovább erősít, hogy átláthatatlan utasítások érkeznek érdemi indoklás nélkül, kvázi betarthatatlan határidőkkel. Ráadásul úgy, hogy ezek sem a Magyar Közlönyben, sem a minisztérium honlapján nem jelennek meg, tehát nem visszakereshetők. Kérdeztünk az orvoskollégákat érintő olyan problémákról is, mint a fertőzött és karanténban lévő egészségügyi dolgozók 100 százalékos táppénze, vagy a szigorú utazási korlátozások felülvizsgálata a veszélyhelyzet elmúltával. Ezekre nem kaptunk választ.

MN: A miniszter politizálással vádolta a kamarát. Mondhatjuk, hogy háborúban áll a MOK és az Emmi?

KGY: Nem, ezt ne érezzük ki ebből. A MOK határozottan távol tartja magát minden politikai szándéktól, kapcsolódástól; a problémák felvetése nem politizálás, hanem szakmai érdekérvényesítés és megoldáskeresés.

MN: Pintér Sándorral viszont elindult az együttműködés. Erről azt nyilatkozta, nem érte váratlanul, hiszen már az Operatív Törzs is reagált a kamara 11 pontjára. Hogyan kereste meg önöket a belügyminiszter?

KGY: Ez úgy működik, hogy cseng a telefon, hív a belügyminiszter titkársága, hogy a miniszter úr kérdezi, mikor tudnék bemenni hozzá. Ilyenkor nincs téma előre megadva, nincs írásos meghívó. Ez nem értekezlet, hanem rövid, maximum félórás találkozó, ahol a miniszter elmondja, mit kér, és az ember feltesz pár pontosító kérdést. Ennyi.

MN: És mit kér a miniszter? Korábban említette, hogy ötször találkoztak – miről beszéltek ezeken a találkozókon?

KGY: A legelső találkozón – ekkor még nem is volt járványhelyzet – a miniszter az EESZT (Egészségügyi Elektronikus Szolgáltatási Tér) támogatására kérte a kamarát, hiszen minden megújításnak a digitalizálás az alapja. Ebben nem volt vitánk. Amikor megírtuk a 11 pontos javaslatunkat, meghívtak bennünket az Operatív Törzs ülésére. Egy másik találkozón abban kérte a MOK támogatását, hogy a háziorvosok vegyék fel a számukra biztosított maszkokat. Erre azt mondtam, hogy a kiszállított maszkok nem felelnek meg az Emmi által előírt eljárásrendnek, így teljesen érthető, hogy a háziorvosok nem rohannak felvenni azokat. Ezután jöttek azok a találkozók, ahol már arról érdeklődött, hogyan látjuk az ellátórendszer teljesítőképességét, hogy ha súlyosabbra fordul a járványhelyzet – ez áprilisban volt, akkor még megvolt ennek a lehetősége –, mennyire terhelhető az ellátórendszer.

MN: Ez még az ágyak kiürítése előtt történt?

KGY: Igen. Amikor pedig már látszott, hogy rövid távon durva járványhelyzet nem várható, viszont az ágyak már fel voltak szabadítva, az érdekelte a minisztert, mit gondol a MOK, hogyan kellene újranyitni az egészségügyet, hogyan kellene átalakítani az alap- és járóbeteg-ellátást, mit gondolunk a teljesítmény és a minőség mérhetőségéről, illetve a hálapénzről.

MN: Ha jól értem, az ágykiürítésről viszont nem kérdezte meg a kamara véleményét.

KGY: Nem, az bennünket is meglepetésként ért. Azzal, hogy át kell alakítani az ellátórendszer szerkezetét, egyetértünk. De nem így, fűnyíró elven, rajtaütésszerűen, és szakmai szempontok nélkül. Nem értem, hogy miért ilyen rövid időt hagyott a miniszter a végrehajtásra, és miért vont be minden kórházat, olyanokat is, amelyeket nem kellett volna, például az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetet. Az igaz, hogy a kórházaktól a tevékenységtömeget a járóbeteg-ellátás és a szociális ellátás felé kell elmozdítani, de ennek nem az a módja, hogy háromnapos határidővel kiürítem az ágyakat. Hanem az, hogy elkezdem fejleszteni a járóbeteg-ellátást, az egynapos sebészetet, átalakítom a krónikus osztályokat a szociális-ápolási kapacitások fejlesztése mellett. Kásler Miklós néhány napja azt nyilatkozta, 2030-ra lehet kész a szerkezetátalakítás. Az jó, hogy most már folyamatban gondolkodik a miniszter, de erre azt mondom, hogy az soha nem lehet kész, hiszen az a lényeg, hogy az ellátórendszer folyamatosan alkalmazkodjon a tudományos-technológiai fejlődéshez, a gyógyítás új lehetőségeihez, és a megváltozott társadalmi környezethez. Ez a fejlődés pedig remélem nem áll le 2030-ra.

MN: Felröppent a hír, hogy az átalakítás az alapellátás államosítását is magával vonhatja. Erre ön azt mondta, ilyenről nem tárgyalt a belügyminiszterrel. De el tudja képzelni, hogy ilyet terveznek? Erről mi a MOK álláspontja?

KGY: Az államosítás az én fogalomrendszerem szerint azt jelenti, hogy én, mint állam elveszek valamit, ami magántulajdonú volt. Ezt a MOK nagyon határozottan elutasítja. Az tény, hogy miután a háziorvos kollégák 55 százaléka 65 év feletti, ez a háziorvosi rendszer ebben a formában nem fenntartható. És már ma is 433 a tartósan betöltetlen praxisok száma. Egyértelmű az álláspontunk: ami működik, nem szabad lerombolni, nem szabad államosítani, de a tartósan betöltetlen praxisok esetében nem feltétlenül kell erőltetni tovább a szóló praxisok betöltését, inkább csoportpraxisokat, praxisközösségeket kell létrehozni; közös tudást és eszközparkot, sok diplomás szakdolgozóval, akik magasabb szintű alapellátást nyújtanak. De ez csak önkéntes lehet, nem szabad rákényszeríteni senkire. Különböző formák tartós együttélésére kell felkészülni.

MN: Az ellátórendszer átalakításáról a belügyminiszter kérésére írtak egy tanulmányt. Arra érkezett már visszajelzés?

KGY: A miniszter most valóban széles körű egyeztetésbe kezdett, mi pedig nem vagyunk szereptévesztésben, tudjuk, hogy nem mi fogjuk megmondani a tutit. Pintér Sándor másoktól is kért véleményt, például a Magyar Kórházszövetségtől, ahol nyilvánvalóan más irányból közelítenek a problémákhoz. Neki az a dolga, hogy feltérképezze, milyen problémák és érdekcsoportok vannak az egészségügyben, így az, hogy mindenkinek egyénileg visszajelezzen, nem is elvárható. Hogy elolvasta az anyagot, az biztos, mert kérte, hogy néhány dolgot részletezzünk. A hálapénzről viszont személyesen is beszéltünk, és úgy tűnik, hogy a miniszter két dolgot biztosan ért. Az egyik, hogy amíg hálapénz van, teljesen mindegy, hogy milyen rendszert rajzol fel, mert a hálapénz minden hivatalos rendelkezést felül fog írni. A hálapénzben az adózatlan jövedelem jelenti a legkisebb kárt. Fontosabb ennél, hogy konzerválja az egészségügy belső, torz, feudális viszonyait és a szerkezetet. A főorvosi pozíció hálapénzt termel, és gátat jelent a szakképzésben, tudásátadásban is, hiszen a főorvos vonakodik átadni a betegeit a fiataloknak. Mindez hozzájárul az ország elhagyásához: a fiatalok átlátható viszonyok között szeretnének tisztességes jövedelemből élni. A másik: úgy tűnt, érti a miniszter, hogy megfelelő bérezés nélkül nem lehet megoldani ezt a problémát.

További részletek a cikkben.