Ficzere Andrea újra megpályázza a pozíciót

Nem igaz, hogy az állami egészségügy rossz, de sokat kell tenni azért, hogy a betegek ismét bízzanak benne – állítja az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója. Ficzere Andrea nem csak abban különbözik a kórházigazgatók többségétől, hogy fiatal és nő – és mindemellett vagy inkább mindezek ellenére sikeres –, de abban is, hogy saját blogja van. A Magyar Idők interjúja.

– Ön tizenöt évig gyakorló orvos volt, mielőtt felhagyott volna a gyógyítással. Fontos, hogy orvosokból legyenek főigazgatók? Lehet hallani érveket pró és kontra is.
– Hasznos, ha valaki volt orvos, de fontos a menedzseri szemlélet is. Magam sokszor egyensúlyozom a két oldal között, és bizony önkritikusan meg kell jegyeznem, hogy ma már lényegesen távolabb vagyok a mindennapi problémáktól, mint kellene. Ezt azért mondom, mert meggyőződésem, hogy nem lehet kizárólag Excel-tábla mögül kórházat irányítani. Jelen kell lenni a mindennapokban, ismerni kell a működés közben felmerülő gondokat, bajokat. Egyszerre kell kint és bent lenni, kellő közelségből, ugyanakkor megfelelő távolságból is látni a helyzetet. Figyelni kell a gazdálkodási keretekre, de fontos, hogy a hangsúly eközben is mindig a betegeken és a kollégákon legyen. Mi nem küldünk el beteget, és lehetőség szerint megvesszük, amire szükség van a munkánkhoz akkor is, ha ezzel aktuálisan túlvállaljuk magunkat.

– Pénztelenség, orvos- és nővérhiány, elégedetlen betegek – mi a jó ennek a menedzselésében?
– Az a sok apróbb és nagyobb siker, amelyről nem vagy alig szólnak a hírek. Egyetértek Rácz Jenővel, a Kórházszövetség korábbi elnökével abban, hogy most túl nagy a zaj, vagyis túl sok a hőbörgés az egészségügy körül. Én abban hiszek, őszintén, hogy mindent lehet kritizálni, fontos felhívni a figyelmet a problémákra, de aki kritikát fogalmaz meg, az egyrészt ne ártó szándékkal tegye, másrészt tegyen mellé javaslatot is, hogyan kellene másként csinálni. De most sokkal jellemzőbb, hogy felkerül egy fotó valamelyik közösségi oldalra egy zsemléről és egy kockasajtról vagy egy valóban lepukkant kórteremről azzal a képaláírással, hogy „na, ez a magyar egészségügy", miközben azt senki nem posztolja, hogy oké, de a műtőben egy világhírű orvos gyógyít.

– Most jár le az ötéves kórházigazgatói megbízatása. Megpályázza ismét a pozíciót, vagy még feljebb törekszik? Néhányszor már emlegették mint potenciális államtitkárjelöltet…
– Igen, meg fogom pályázni az Uzsoki kórház főigazgatói posztját, mivel itt vagyok a helyemen. Az államtitkárság azonban nem az én habitusomnak való. Elérkezettnek látom az időt néhány markáns, rendszerszintű változásra az egészségügyben, amihez egyszer majd politikai támogatás is társulni fog, ám jelenleg sok szempontból gúzsba lennék kötve, ami nekem nem megy.

– Ezt nem is gondolja senki, aki kicsit is ismeri önt, miután az elmúlt öt évben az átlagosnál többször vállalt konfliktusokat az ágazat vezetésével. Hol a fentről egy idő után mégsem támogatott VIP-osztály, hol engedély nélkül adott nyilatkozata miatt. Renitens alkat, vagy a kézi vezérlést tűri rosszul?
– Igen, volt egy-két ilyen helyzet, illetve hallom azt is sokszor, hogy túl nagy az önbizalmam. Ez utóbbi szerintem nincs így, s renitensnek sem tartom magam. Viszont úgy gondolom, ebben a székben vállalnia kell az embernek a véleményét, s néhány kényelmetlen, esetleg nem túl népszerű döntést is meg kell hoznia, de leginkább tűzön-vízen át kell küzdenem azokért a dolgokért, amelyek jók a betegeknek vagy a kollégáknak. A kézi vezérlést pedig akkor valóban rosszul tűröm, ha önös érdekből fakad, vagy ha úgy érzem, valami megalapozottan jó dolgot gátol meg.

– Milyen tulajdonságokkal, képességekkel, készségekkel kell rendelkeznie egyébként egy kórházigazgatónak a XXI. században?
– Nagyon fontos, hogy el tudja választani a lényegest a lényegtelentől, legyenek azok panaszok vagy „fentről" jövő elvárások. Én magam igyekszem tartani a saját preferencia-sorrendemet, összeszedetten próbálok haladni a kitűzött cél felé. Szükség van emellett a gyors reagálóképességre is. Semmilyen helyzetbe nem szabad belekényelmesedni, tudni kell tempót váltani, kellőképpen innovatívnak lenni, és észrevenni a kínálkozó lehetőségeket.

– És a kapcsolatépítés? Ez kis ország, sok múlik rajta.
– Valóban vannak, akik csak azért látnak el, operálnak meg „fontos embereket", hogy ott legyen a számuk a telefonjukban, „szükség esetére". Vagy ebédelni, vacsorázni járnak beszállítókkal, politikusokkal. Nekem ez sosem ment, nem tudom magam megjátszani. A minőségi és nem a mennyiségi kapcsolatokban hiszek. A teljes interjú