Hamarabb gyógyul a beteg, ha normálisan beszélnek vele

Itthon és külföldön is több kutató kiszámította már, milyen költségekkel jár, ha egy beteget nem vesznek emberszámba, nem beszélnek vele méltó módon, megalázzák vagy infantilizálják; és mennyivel gyorsabban gyógyul az, akivel szeretetteljesen vagy legalább csak normálisan bánnak. A kommunikáció minősége tehát nemcsak etikai, hanem milliárdokban mérhető népegészségügyi kérdés - írta a telex.hu, amely 3 részes cikksorozatot indított arról, miért annyira sivár és embertelen az orvos–beteg–hozzátartozó közti bánásmód az egészségügyben.

(Első cikkükben hétköznapi emberek mesélték el tipikus vagy abszurd történeteiket, az éppen aktuálisban  szakemberek segítségével járták körül az okokat, amelyek az évtizedek óta egyre csak romló, mára már tarthatatlan állapothoz vezettek, és mit lehet tenni ellene. A harmadik részben majd megmutatják az orvosok, ápolók oldalát is, akiktől már az első cikk után is sok levelet kaptak és továbbiakat is várnak.)

Azokra az egészségügyi dolgozókra, akik itthon maradtak, és nem valamelyik nyugati országban próbálnak boldogulni, nagy teher rakódik. Az emberhiány miatt sokszorosan túlterhelt orvosok és ápolók pedig gyakran a kiégés felé robognak.

„És ebben az állapotban találkozik az orvos az elcsigázott, veszélyesen kései időpontot kapott beteggel. Nyilván a legkisebb szikra is hatalmas feszültségeket válthat ki köztük ilyenkor – amit tekintsünk átmenetinek, mert nem hiszem, hogy hosszú ideig el tud így működni a magyar egészségügy” – vélekedik dr. Varga Katalin pszichológus, az ELTE egyetemi tanára, az MTA doktora.

Nincsenek sokkal jobb helyzetben a nővérek és az ápolók sem. A túlterhelt, egyszersmind felelősségteljes hivatásukért nem kapnak kellő szakmai és anyagi elismerést: „Alacsony fizetés, három műszak, nincs elég eszköz, és sok olyan feladatot terhelnek rájuk, amelyek voltaképp az orvosok hatáskörébe tartoznának. A nővérek sok helyen tényleg ki vannak zsigerelve, és innen náluk is egyenes az út a kiégéshez” – sorolja Mezei Andrea. A helyzet további paradoxona szerinte az, hogy „ugyanúgy zokognak az orvosaink és a nővéreink, amikor betegként vagy hozzátartozóként ők kerülnek kórházba. Ugyanúgy átélik, hogy mennyire sivár és lelketlen az ellátás.”

Ha úgy tetszik, a kiégés a rossz kommunikáció előszobája. A téma szakemberei ugyanakkor más fénybe helyezik a kiégés jelenségét: szerintük ugyanis pont hogy az emberséges, empatikus orvos-beteg kommunikáció segítene elkerülni ezt a nihilállapotot. Ahogy Mezei Andrea fogalmaz, „mániánk, hogy az együttérzés nemcsak meggyorsítja a gyógyulást, de az egészségügyi személyzetet is megvédi a kiégéstől”. Mert ha valamiben igazán el lehet fáradni és ki lehet égni, az pont a tárgyiasított betegkezelés, ám ha normálisan bánik a betegével, az a gyógyítóra is visszahat – állítják a szakemberek.