Hat kelet-európai ország a covid-halálozási lista élén

A legalább egymillió lakosú államok között lakosságarányosan a legtöbb halálesetet követelő első hat ország kivétel nélkül kelet-európai. A harmadik hullám pont azokat az államokat tarolta le, ahol úgy tartották, erős a járványügyük, és ez az államszocialista örökség kevés értékes darabja közé tartozik. Miért betliznek sorra az első hullámot még remekül kezelő államok? A vezetőik beáldoztak néhány ezer halottat, hogy ne omoljon be a gazdaságuk? Miért véd kevéssé a haláltól keleten ugyanaz a vakcina? A most lezáruló harmadik járványhullámot értékeli a válaszonline.hu magyar fókusszal.

Az államok saját hivatalos adatait összesítő Worldometer.info az egymillió lakosra eső koronavírusos halálozást rangsorolva az első tíz hely közül hétre kelet-európai államot helyezett. Az első hat helyen ilyen országok állnak, a lista élén Magyarország, Bosznia-Hercegovina és Csehország található. (Rajtuk kívül Belgium, Brazília és a Olaszország fért be az első tízbe.) Hogyan lehetséges ez, amikor ezeknek az országoknak a többsége – így hazánk is – az államszocializmus kevés hasznos örökségeként a magas átoltottságot, a máig megmaradt magas színvonalon működő járványügyi hatóságot említi? 

Úgy, hogy ez mára nagyobb részt legenda. 

Az egymillió lakosra jutó koronavírusos halálozás

1. Magyarország
2. Bosznia-Hercegovina
3. Csehország
4. Észak-Macedónia
5. Bulgária
6. Szlovákia
7. Belgium
8. Brazília
9. Szlovénia
10. Olaszország

(Az egymillió lakosnál népesebb államok közül. Forrás: Worldometer.info)

A nagy keleti átoltottság-mítosz 

A 95 százalékos gyermekkori átoltottsági szintet hazánk könnyedén megugorja, majdnem száz százalékon állunk, ám Szerbiától Horvátországon át Bulgárián keresztül Litvániáig ez számos államnak nem sikerül. A románok számára még a 90 százalék is álom a rendkívül erős oltásellenesség miatt. Közben pedig sok nyugati ország hoz 95 százalék feletti szintet, pedig ezekben az államokban az oltás gyakran nem jogszabályi kötelezettség, hanem a szülők együttműködésével valósul meg, esetleg úgy, hogy az iskolák, óvodák követelik meg az oltási bizonyítványokat. Vagyis lehet, hogy több ország gyengébben teljesít, mint mi, ám azt lakosság önkéntes alapon, a járványüggyel együttműködve teszi, és erre a koronavírus elleni vakcinánál is könnyebb építeni. 

Magyarország azért is áll jobban számos kelet-európai országnál, mert hazánkban nem a kommunista diktatúra vívmánya a közegészségügy megteremtése. Johan Bélának köszönhetően már az első világhábút követően remekül működő tisztiorvosi szolgálatunk volt, s az első szabadon választott kormány idején igyekeztek modernizálni ennek maradványait. Azóta az egymást váltó kormányok leginkább pénzelnyelőként tekintettek a különleges tudással rendelkező szolgálatra, végül pedig annyira szétzilálták a népegészségügyet, hogy a koronavírus támadása előtt már országos tisztiorvost is nehéz volt találni. A hajdan nagy tekintélyű pozíciót betöltők Müller Cecília kinevezése előtt egymásnak adták a kilincset.

A járványügyre Kelet-Európában mint valami szocialista örökségre gondolnak, miközben a világot megváltoztató nagy felfedezések csaknem kivétel nélkül a nyugati világból érkeztek. A „legszovjetebb történet” a Sabin-cseppé, de az is inkább amerikai. Albert Bruce Sabin ugyanis Białystok városban született, ami akkoriban az Orosz Birodalomhoz tartozott (ma pedig Lengyelországhoz). Sabin New Yorkban járt orvosi egyetemre, Amerikában dolgozta ki a vakcináját, de a kipróbálással gondja volt, ezért teszteltette a Szovjetunióban, és persze nálunk. A cseppeket az Országos Közegészségügyi Intézetben gyártották, és klinikai vizsgálat nélkül élesben próbálták ki. Sabin készítménye hatásosabb volt az Amerikában használténál, így teremtődött meg a szovjet védőoltások máig élő legendája.  

Teszttel egyetlen életet sem lehet megmenteni. Bocs, mégis

A koronavírus második hulláma és a harmadik eleje elleni védekezést elegendő vakcina hiányában még hagyományos járványvédelmi eszközökkel kellett megvívni. Éppen azokkal, amelyekkel az egészségügyükre keveset költő országok „békeidőben” spórolnak, például speciális laboratóriumi vizsgálatokkal. Nálunk viszonylag ritka, hogy antibiotikum rendelése előtt megnézessék a kórokozó érzékenységét, vagy tömegesen vizsgálnák, hogy valamely lázas állapot mögött milyen vírus vagy baktérium áll. Nem volt meg a rutin, amelyre a háziorvosok és a lakosság is támaszkodhatott volna, amikor hirtelen egy furcsa kór ütötte fel a fejét, és szinte átmenet nélkül százezer számra kellett volna teszteket kérniük. 

A koronavírus alig több mint egy esztendő alatt közel 30 ezer magyar halálában játszott szerepet, ám a terjesztők több mint fele azt sem tudta, hogy kapcsolatba került a vírussal, mert semmit vagy csak nagyon banális tünetet okozott nála, miközben akár több embernek is továbbadhatta. A vírust kizárólag teszteléssel lehet kiszűrni, a legzseniálisabb diagnoszta sem képes 100 vírushordozó közül 20-nál többről megmondani, hogy a pandémiás kórokozó fertőzte-e meg. Mégsem sikerült azt az alapelvet elfogadtatni, hogy a védekezés alapja a tesztelés. A cseheket leszámítva a kelet-európai országok nagyon kevés vizsgálatot végeznek. Csehország a világ legátfertőzöttebb országa (155 ezer/ millió lakos), ők tesztelés terén a 7. helyen állnak, mi a 41. helyen (a törpeállamokat nem számítva).

A járványkezelésünk a második-harmadik hullámra svédebb lett a svédeknél.

Az eleinte viszonylag keveset tesztelő északiak mostanra egymillió lakosra vetítve másfélszer annyi vizsgálatot végeztek, mint mi. (Magyarország 600 ezret, Svédország közel egymilliót). A járvány elején persze ez még lehetőség és pénz kérdése volt, mert akkor a teszteket zömmel a drága és időigényes PCR jelentette. A második hullámban az olcsó és megbízható, tömegesen végzett gyorstesztekkel lehetett kiszűrni a vírushordozókat, de Magyarország nem aknázta ki az ebben rejlő lehetőséget. A harmadik hullám idejére pedig már az állam által szervezett heti többszöri öntesztelés is segítette a védekezést a sikeres(ebb) járványkezelésű országokban. Magyarország ebből teljesen kimaradt. A tesztelésről máig tartó primitív politikai vita kerekedett, holott már az első hullámtól tudható volt, hogy Kelet-Ázsia módszeres – tesztelésen és karanténon alapuló – védekezése a legsikeresebb az egész világon. 

Az ok egyszerű: ha nincs teszt, akkor a fertőzöttet nem lehet tíz napra vesztegzár alá helyezni és elvágni a vírus terjedési útját. Igaz, nálunk teszteléssel sem nagyon lehetett, mert a kontaktkutatást a szétzilált járványügy helyett a kormány kénytelen volt a rendőrségre bízni. Kevés sikerrel. A rendszer már augusztusban összeomlott, a hatóság gyakran nemhogy a kontaktok, de még a fertőzöttek karanténját is képtelen volt elrendelni. Jelenleg is 90 ezer feletti aktív fertőzött közül csak 11 ezer van hatósági karanténban. A szabadon mozgó tünetes és tünetmentes vírusgazdák pedig szabadon köpködték szét előbb a második, majd a harmadik hullámot elindító vírusokat. A magas fertőzésszám miatt már kora ősszel az első hullámhoz hasonló zárlatot kellett volna elrendelni, ám ezt a kormány késve lépte meg. A közvélemény még a harmadik hullám jelentkezésekor is nyitni akart, amikor pedig már zárni kellett volna. Emiatt úgy indult el a harmadik hullám, hogy még lényegében véget sem ért a második, viszont jóval magasabb szintről rugaszkodott el. A késlekedés súlyosbította a helyzetet, és hasonló hibát vétett több kelet-európai ország is.

Az újabb hullámok a fiataloktól indultak el, és zömmel az idősek halálát okozták. Ám nem csak az ország vezetői hibáztak, amikor nem alakítottak ki világos és be is tartható rendszert, és nem zártak csak azért, mert a közvélemény ennek éppen az ellenkezőjét várta el tőlük. 

Az emberek egy része akkor sem teszteltette magát, ha tünetei voltak, mert a 60 százalékos táppénzt büntetésként élte meg, ennyiből nem tudott volna megélni. A munkahelyek egy része rossz szemmel nézte a „karanténozást”, mert emiatt le kellett volna állítani egy-egy műszakot közel két hétre. Sokan eltitkolták a kontaktjaikat, és örömmel konstatálták, hogy ebből nem lett nagy baj. Valóban, a zömmel fiatal munkavállalók jó eséllyel tünetmentesen vagy enyhe fertőzéssel megúszták. Amikor a nagymama vagy a nagybácsi másfél hónap múlva esetleg belehalt a hazavitt vírusfertőzésbe, azt már nem kötötték össze ezekkel az eseményekkel. A gazdaságot kímélő, de sok idős és magas kockázatú ember halálát követelő járványkezelés nem csak a kormány szándékaival vágott egybe: a lakosság nagy része is így akarta (vagy még ígyebbül), és ma is elégedett a helyzet megoldásával. Magyarországon napi 30-40 koronahalottnál kevés elhunytról beszélnek, miközben a briteknél lélektani határként említik, hogy április után először csütörtökön ismét napi tízre emelkedett a koronavírusos halálozás. 

További részletek a cikkben.