Hiányzik a szívek hallgatása, a beszélgetések a betegekkel

Két asszony beszélget. Barátnők, és miközben telefonálnak egymásnak, zajlik az élet a háttérben mind a kettőjüknél. Az egyikük háziorvos, a másikuk „civil”. Az egyiknek túl sok a feladata, a másik most vesztette el az állását. 2020. december közepe. Magyarország. Havas Juli novellája a wmn.hu-n.

Tudod, a nap végére úgy érzem magam, mint egy call centeres, és nem mint egy háziorvos. Mert reggel háromnegyed nyolc és délután négy óra között egyfolytában, este nyolcig pedig tízpercenként csörög a mobilom, és jön sms, Messenger-képüzenetek, pulzoximéteres fotók, receptrendelés e-mailben, Viberen, postaládba bedobott cetlin, esküszöm, a postagalambot is várom már. Mellette ott van a másik két rendelői telefon a két asszisztensnővel. Folyamatosan felvesszük, mégis megkapjuk, hogy magukat nem lehet elérni, még azt sem értik meg, hogy azért vagyunk foglaltak, mert betegekkel beszélünk. Elfogyott a türelem, indulatosak az emberek, haragszanak a világra, a helyzetre, a vírusra, csak sajnos rajtunk csattan.

Ha gyanús eset telefonál, mondom, hogy teszt kell, akkor jön az alkudozás, na nem én tuti nem, biztos nem koronás vagyok, ez a mindenéves szokásos megfázásom, nem voltam felöltözve rendesen, vizes hajjal kimentem, csak írjon valami antibiotikumot, csináljuk vissza, akkor nem is telefonáltam, csak vegyen táppénzre. Nehéz higgadtnak maradni, meggyőzni, hogy igenis kell és miért kell a teszt és a karantén. Van, aki megérti, de tudom, sok a beteg, aki az enyhe tüneteivel elmegy dolgozni, és megfertőzi a családot, és majd, ha már beindult a lavina, akkor szól. Van, aki sírva fakad, hogy találkoztam az anyukámmal, aki súlyos beteg, őket pedig meg kell nyugtatni. És persze van, aki partner, olyankor mindig felüdülök kicsit.

Tudod te is, hogy békeidőben nem veszem fel este és hétvégén a telefont, csak ha ügyeletes vagyok, de most aggódom a betegekért, hátha rosszabb lett valamelyik otthon megfigyelt állapota, hátha egy rossz állapotú lázas beteg hív… Aztán néha csak azért csörgetnek meg a vasárnapi ebéd alatt, hogy elmondják: elnézést, tudom, hogy rosszkor hívom, de megmondaná, mikortól van holnap rendelés, mert elfogytak a gyógyszereim.

Egyébként nem jönnek be a rendelőbe olyan sokan, és sokkal kevesebb a derékfájós, lábfájós, lábdagadós, haspuffadós betegünk, mint a járvány előtt. Igyekszünk szűrni, gondozni, megelőző munkát is végezni, de jó szívvel hogyan mondjam a panaszmentes betegnek, hogy jöjjön be, mert rég láttam!

Hiányzik a személyes kapcsolat, a hátak és szívek hallgatása, a has tapintása, a beszélgetések a betegekkel, az unokás és esküvői fotók nézegetése, amiktől igazán családorvosok vagyunk....