Hívő polihisztor: Szentágothai János

Szentágothai János születésének 100. évfordulója idén októberben lesz, ezért az UNESCO 2012-t a világhírű magyar tudós emlékének szenteli. A jeles magyar professzor szabadidejében akvarelleket festett, emlékezetes előadásai alatt pedig kézzel rajzolt a táblára. – olvasható a Magyar Hírlap tudomány rovatában megjelent írásban. A Szentágothai-év hazai ünnepségének nyitányaként pénteken a Semmelweis Egyetem anatómiai intézetben – az egykori Szentágothai tanítvány – Réthelyi Miklós erőforrás miniszter, aki egyébként mint köztudott a professzor veje is – részvételével megkoszorúzták a nagy elődök: Lenhossék Mihály, Kiss János és Szentágothai János emléktábláját, majd előadásokban emlékeztek meg az anatómia és neurontan, és ezen belül az agykutatás három kiemelkedő képviselőjére.

Mint ismeretes – írja a lap – Szentágothai életének középpontjában egész életében a tudásvágy és a tudás továbbadása állt. A professzor nemcsak tudósként volt nagyszerű, hanem barátként is. Széles körű műveltsége az anatómia és az irodalom mellett a filozófiára, képzőművészetre és a zenére is kiterjedt. Szentágothai, mint élő hitű evangélikus ember, anatómiaprofesszorként a pécsi egyetem hallgatóinak az 1950-es évek elején rendszeresen tartott bibliaórákat – ami akkoriban igen veszélyes és kockázatos vállalkozás volt. Szentágothait egész életében foglalkoztatták az agy-elme-tudat és a keresztény hit összefüggései, és a magyar agykutatás nemzetközileg elismert, iskolateremtő tudósa arra a következtetésre jutott, hogy az emberi agy a teremtő és mindenható Isten legcsodálatosabb terméke.

Tanítványai elmondása szerint Szentágothai kiválóan rajzolt a táblára – méghozzá egyszerre, két kézzel, szabadidejében pedig imádott akvarelleket festeni. Kiss Ferenccel együtt készített-rajzolt anatómiai atlasza – amit a világ számos országában használnak – egyszerre tudományos és képzőművészeti „mestermű". A professzor mindezek mellett briliáns szónok is volt, akinek egyetemi előadásait mindig zsúfolt teremnyi hallgató figyelte csodálattal. Szentágothai igazi mester volt abban is, hogy minden hallgatójával külön-külön is foglalkozott, az egyetemi órákon túl is nevelte őket: az együtt töltött közös kirándulásokon is szórakoztató, érdekes és tanulságos beszélgetéseivel, gondolkodásuk, pályájuk formálásával, irányításával. Ahogy Hámori József fogalmazott: Szentágothai nem a tudományos eredményeire, akadémiai elnökségére és magas közéleti poziciójára, vagy kitüntetéseire volt a legbüszkébb, hanem a tanítványaira, azokra a hallgatókra, akikből tisztességes, művelt és keresztény embert faragott.