Hol itt az egyetemi reform?

A jelenlegi magyar diáklázadás követelményeinek első pontja a köz- és felsőoktatás átfogó reformjáról szólt. Az eddigi követelések ezzel szemben nem érintették valóban átfogó módon az egyetemi világot. A tanulmányi idő viszonyainak liberalizálása: Az idő felszabadításának legaktuálisabb megoldandó kérdése a jogtalan kényszerre alapozott röghöz kötés azonnali felszámolása. Ez azt is jelenti, hogy az egyetemi hallgatók csakis akkor tudnának mértékadó módon hozzájárulni tanulmányaik finanszírozásához, ha nem kötné őket a meghatározott időn belüli diplomaszerzés kényszere. Hiszen ha azt várjuk, hogy fizessenek, akkor meg kell nekik engedni, hogy tanulmányaikkal párhuzamosan dolgozhassanak is – így kezdi írását Bessenyei István szociológus a Népszabadság – online oldalán.

A kreditrendszer elvileg azért született, hogy oldja a merev időbeli kereteket, hogy lehetővé tegyen (és ne büntessen) egy megszakításokkal tűzdelt egyetemi életutat, hogy a tanulmányok rugalmasabban összeállíthatók, időben elnyújthatók lehessenek. A globálissá vált munkaerő- és oktatási piac (még röghöz kötéssel sem megállítható) táguló tere mellett a netgeneráció olyan új minőségű második (virtuális) teret használ, amely határtalan és szabad. Ez a tér – folytatja a szerző - jelenleg külön, szubkulturális világként működik, hiszen a „kőegyetemi" világ működési módja és a hálólét jellegzetességei nem illeszkednek egymáshoz.

A felsőoktatás nincs felkészülve arra, hogy a virtuális világ kihívásaira módszertani választ adjon, hogy eszköztárába rendszerszerűen beépítse az új olvasási, játékhasználati, tudásmegosztási, képkezelési, kapcsolatteremtési szokásokat. Így a két különböző tér közötti szakadék egyre csak mélyül, és várható, hogy a hálóléthez szokott netgeneráció egyre nehezebben fogja tűrni a „kőegyetemek" nagyelőadói, jegyzetelős, számukra unalmassá váló világát.

A kormányzati bürokrácia is kezelhetőbbnek érzékeli a zárt tér és a meghatározott időlimit szabályozási kereteit. Egy-egy szak akkreditálásához térben és időben lehatárolt helyen kell rendelkezésre állniuk rögzített tanterveknek és meghatározott számú és minősítésű oktatóknak. A törvényhozás nem tud mit kezdeni sem a távtanulással, sem a távoktatással (például a virtuális térben eltöltött tutorálási idő elszámolásával), sem a tereket áthidaló, egyetemek, városok és országok közötti virtuális „átoktatással" – emeli ki a cikkíró.

Logikus lenne tehát, hogy szabaduljunk a túlspecializált, munkaerő-piaci meghatározottságú oktatástervezéstől, és az általánosabb kommunikációs, döntési, választási, tanulási képességek fejlesztése felé forduljunk. Hiszen azok a végzősök, akik képesek saját világuk jelenségeit a problémamegoldásba bevonni, akik képesek hatásos tudásmenedzsmentre és tudásmegosztásra, akik tudnak a különböző közösségek között mozogni, képesek a nézőpontok sokféleségét észrevenni és méltányolni, azok egy széles alapképzés után önszervező módon könnyebben tudnak specializálódni, könnyebben tudnak maguknak át- vagy továbbképzéseket szervezni és végül munkát találni – emeli ki Bessenyei István. A teljes cikk a Népszabadság – online oldalán olvasható!