A missziónk megítélése az emberek fejében teljesen másképp él, mint amit valójában jelent.
A hospice nem arról szól, hogy véget ér az élet, hanem arról, hogy még tart — olvastuk a honlapon, amikor rákerestünk a Budapest Hospice Házra. Ottjártunkkor mindez mélységes igazolást nyert. A súlyos betegeket gondozó, ellátó intézményben minden arról szól, hogy az élet, míg tart, legyen emberhez méltó élet. A Magyar Nemzet járt riporton az intézményben.
Az alapítványnak kb. hatvan aktív önkéntese van. A jelölteknek előbb egy interjún, majd egy négynapos képzésen és egy vizsgán kell részt venniük. Vannak, akik a nyugdíjaskorba lépve döntenek úgy, hogy beállnak a segítők közé, de előfordult már, hogy szakképzett ápoló vállalt pluszszolgálatot. Férfi önkéntesek alig akadnak.
A motiváció mindenkinél más és más, s olyanok is vannak, akiket elsősorban a kíváncsiság hajt: milyen is lehet a halál előtti utolsó pillanat. Ők azonban nem vállalhatnak szolgálatot.
– Az emberek fejében lehetnek idealizált képsorok arról, mire van szüksége egy élete utolsó szakaszába lépő embernek, azt gondolják, hogy majd a hitről és az élet dolgairól filozofálnak. Természetesen előfordulhat, hogy ezekről is beszélgetnek, de ezt a kapcsolatot nem szabad a saját kérdéseink szerint alakítani. Önmaguk előtérbe helyezése helyett inkább arra kell fókuszálni, valójában mire van szüksége az itt lakóknak – sorolja Tarjányi Edit, a Budapest Hospice Ház önkéntes-koordinátora. A huszonéves nő öt éve tagja a csapatnak, mint mondja, szociális munkásként jól tudta, mire vállalkozik.
– Itt olyan intim pillanatokat tudok megélni a betegekkel, amelyek az életem részévé válnak. Megváltoztam, másképp állok sorban egy postán vagy bevásárláskor. Máshogy próbálok hozzáállni a hétköznapi bosszúságokhoz, kevesebbet ítélkezni, elfogadóbb lenni – sorolja, majd kis szünet után folytatja: – A hospice-tól azt tanultam meg, hogy minden ember ugyanannyira számít.
– Amikor először tartottam Boszniában és Macedóniában képzést, arra kértek, hogy ne arról tartsak előadást, hogyan lehet kórházi hospice részleget létrehozni, hanem arról, hogyan tudják ellátni otthon a szeretteiket, mert ők nem viszik be a kórházba az élete utolsó szakaszába lépő családtagjaikat, hanem együtt akarnak maradni a haldoklóval.
Nálunk ez valamiért kikopott, bár – annak ellenére, hogy egy nehéz időszak – egyre több család dönt emellett – mondja Muszbek Katalin, az intézmény orvos igazgatója, aki pszichiáterként kezdte pályafutását, onkológus férje hatására lett végül pszichoonkológus.
– Kezdetben nagyon megrázó volt, amikor a férjem a fiatal betegeiről mesélt, úgy éreztem, nem tudnám ezt csinálni. Aztán minden megváltozott: az Országos Onkológiai Intézetben elsőként hoztam létre egy olyan munkacsoportot, ami már pszichoszociális, spirituális szükségletek kielégítésére fókuszál a daganatos betegek ellátásában.
A gyógyíthatatlan betegek tele vannak szorongással és félelemmel. Az első beszélgetésem során rájöttem, mekkora szükség van ezekre az alkalmakra. Azt éreztem, hogy a kommunikáció hatására a beteg elkezd oldódni, könnyebbé válik. Azt viszont nem lehet megszokni, hogy a pácienseim mindegyike fél éven belül meghal. Hiába van három évtized tapasztalat mögöttem, ez engem is megvisel – árulja el, majd hozzáfűzi: – A Magyar Hospice Alapítvány 28 éve működik, ám a munkánk és a missziónk megítélése az emberek fejében teljesen másképp él, mint amit valójában jelent.