Karafiáth: gimnazista voltam, amikor rátettek a nyugtatókra

Egyre nagyobb publicitást kap például az alkoholizmus elleni küzdelem (de még mindig nem eleget, és még mindig a piedesztálra emelt pálinka országában élünk), a dohányzás veszélyeire is egyre többször hívják fel a figyelmet, a drog és a szerencsejáték dependencia is ismert dolog. Ám a gyógyszerfüggőségről mintha kevesebbet beszélnénk, holott a veszélyei az előzőekével vetekszik – olvasható Karafiáth Orsolya írásának elején a 24.hu portálján.

De hogy is lehetne róla komolyabban szó, mikor hazánkban a pszichiátriai ellátás jobbára kimerül abban, hogy a beteg – terápiára szoruló – embert inkább alaposan begyógyszerezik? Most egy ország szörnyülködött a lebukott patikus esetén, pedig nála legalább abban biztosak lehettek az első körös vevők (mert valószínűsíthető, hogy raklapszámra nem saját használatra szerezték be a szajrét, hanem eladásra), hogy nem mérget kaptak…

Hogy engem mikor tettek rá a nyugtatókra? Még gimnazista voltam, mikor alig 45 kilósra fogyva az egyik órán sírógörcsöt kaptam. A tanárnő levitt az iskolaorvoshoz, aki rám nézve annyit mondott: ez a gyerek idegbeteg, és felírta nekem az andaxint. Később, mikor már elájultam, normális orvoshoz kerültem, kiderült, hogy anorexiás vagyok, ennek megfelelően is kezeltek.

De a nyugtatót nem hagytam abba egy ideig. Később, már harminc felett megint kikészültem. Taxival vitt el egy barátom a pszichiátriára, ahol felírtak nekem rögvest egy erős kombót, amiben volt xanax, antidepresszáns és egy olyan szer, amit epilepsziásoknak adnak. Három hónapig éltem ezen a csinos kis kábító keveréken.

Nos, összeomlásom valóban nem lett többé, de olyan lettem, mint egy zombi, és elárulhatom, hogy a problémáim eredőjét meg sem érintette a sok cucc. Igen nehéz volt leállni aztán a dologról. Főleg, hogy a xanax évekig a „barátom" maradt, nem léteztem nélküle. És az adagot egyre emelni kellett, hogy hasson. Soha nem felejtem el a sokkot, ami akkor ért, mikor jó pár éve az egyik régi pszichiáterem azt mondta, nem ír fel nekem több nyugtatót, mert meglátása szerint nem vagyok fegyelmezett, megbízható gyógyszerszedő. Sőt megkockáztatja, hogy a függőség kapuján kopogtatok.

A magyar recepthamisítós „aranykorról" nemrég jelent meg Bajzáth Sándor könyve, ami egy egykori – ma már tiszta – anyagozó vallomása. Parkán, máktea, ragasztó – riasztó kábító koktélok. Nehezen lehetne vitatni, hogy aki rákattan a „bogyókra", ráadásul esetleg még iszik is rá, az ugyanúgy kábítószerfüggő, mint teszem azt a kokainisták. De sokan nem is gondolnák, hogy ekkora a baj, hiszen csak azért vesznek be napi öt-hat nyugtatót, hogy valahogy túléljék a napot, le tudják küzdeni a szorongásukat. Ám a harcot nem stigmatizálással, büntetéssel és üldözéssel kellene felvenni a függőség ellen (azt nem mondom, hogy a terjesztőket ne kellene szankcionálni!), hanem egy jól működő pszichiátriai hálózattal. Hogy az első lépés ne a szedálás legyen. Mert onnan nehezebb a visszaút.