Kellenek-e kancellárok a kórházakba?

Kincses Gyula, egészségpolitikai szakértő a magyarnarancs.hu portálon fejti ki, miként látja a költségvetési felügyelők alkalmazásának kérdéskörét, s elsőként is leszögezi, hogy nem kellenek ilyen szakemberek, majd következnek indokai.

Az első: a forráshiányt nem lehet kancellárral pótolni. Ha a kórházak nem kapják meg azt a pénzt, ami a betegek ellátásához kell, akkor a hiány szükségszerűen újratermelődik. A 2019-es költségvetésben 12 százalékkal több pénz van betervezve a kórházi kiadásokat is fedező „összevont szakellátás” sorra, és ez nagyjából annyi, mint a kórházak adósságállománya. Akár azt is lehetne mondani, hogy itt van, odaadtuk a szükséges forrást, tessék ebből kijönni hiány nélkül, és erre vigyáz majd a kancellár. De nem! Mert ez a pénz ugyan nagyjából annyi, mint a hiány, de a kórházak kiadásai jövőre bizonyosan növekedni fognak. Egyrészt fejlődik a tudomány, újabb és újabb, drágább és drágább gyógyszerek, kezelések lépnek be, ráadásul öregszik a társadalom, és az átlagos életkorral együtt nő az egészségügyi szükséglet is. Másrészt a gazdasági környezet tendenciái kódolják a hiányt. Az egészségügyi bérek szükségszerű növekedésének nincs benne a fedezete a költségvetésben, és ne felejtsük: a kórház, az egy nagy és bonyolult üzem, aminek működéséhez nemcsak orvosok és nővérek, de fűtők, karbantartók, műszaki szakemberek és kertészek is kellenek. Az általános munkaerőhiány miatt itt a bérnövekedés több, mint ami az egészségügyi ágazatban általában várható. És majd a kancellár elrendeli, hogy bruttó 180 ezernél nem kereshet többet egy fűtő? (Ennyit keresett ugyanis az elődje, aki felmondott, és külföldre ment.) És ha nem kap ennyiért új fűtőt a kórház, akkor ő megy le a kazán mellé, vagy a betegek elindítják a „Hozz magaddal még egy radiátort” mozgalmat? És a felhasznált anyagok is drágulni fognak. A gyógyszerekben, anyagokban nagyon magas az importhányad, és a forint gyengülése bizonyosan „begyűrűzik”.

Reménykedhetnénk persze, hogy a költségvetési felügyelők (ez a kancellárok új neve) korszerű menedzseri szemléletű emberek lesznek, akik tudják, hogy a pénzügyi egyensúlyt nem megszorítással, a kiadási oldal megnyirbálásával, hanem a bevételek növelésével, a munka minőségének és intenzitásának javításával lehet eredményesen megteremteni. De sajnos ez itt nem működik. Ha többet, jobban teljesít a kórház, akkor az egészségbiztosító azt nem fizeti ki, mert létezik az úgynevezett teljesítmény-volumenkorlát (TVK). Piaci bevétele pedig nem nagyon lehet a kórháznak: 2005-ben törvény született arról, hogy közfinanszírozott kórház pár kivétellel (színes tévé, külső nemi jegyeket változtató műtétek, fogászat és ápolási részleg) nem kérhet (legálisan) pénzt a betegtől.

 A második: az egészségügy és az oktatásügy közgazdaságilag nem azonos működésű. Az oktatásügy – így az egyetemek is – költségvetési előirányzatból gazdálkodó intézmények. Tudjuk, hogy ennyi a bevételi előirányzat, ez a feladat, ennyi a várható kiadás, ezt kell beosztani és tartani. A feladat az egyetemeken év közben nem változik, tehát a kiadási oldal tervezhető. Az egészségügy nem ilyen. A kórházaknak nincs előirányzata, teljesítménydíjazással dolgoznak, de a fent említett volumenkorláttal. (Leegyszerűsítve: ha kevés a beteg, akkor a kórház nem termeli ki a bérekhez szükséges bevételt, ha sok, azt nem fizeti ki az egészségbiztosító.) Az egyetemeken a hó végén is annyi a hallgatói létszám, mint a hó elején, és nem életszerű az, hogy a hó végén hirtelen befut egy szirénázó iskolabusz, és az addigi létszám felett még 30 nagyon buta hallgatót sürgősen és intenzíven tanítani kell. Éjjel is. Az egészségügy viszont így működik, és hiába mondja a kancellár, hogy 23-a után már ne hozzon a mentő több beteget, mert elfogyott a keret.

De a helyzet még ennél is bonyolultabb. A közgazdaságtan megkülönbözteti a működési (technikai) hatékonyságot, és az úgynevezett allokációs hatékonyságot. Az előbbi azt méri, hogy eléggé hatékonyan csináljuk-e azt, amit teszünk, a második, hogy rendszerszinten jó-e a tevékenység/forrásallokáció, nekünk kell-e azt csinálni, amit teszünk, és azt csináljuk-e, ami tényleg a mi dolgunk. A kancellár értelemszerűen csak a működési hatékonyságot tudja javítani. Tud vigyázni a „pazarlásra”, kiderítheti, hogy minden 10 méter varrófonalból másfél méter feleslegesen lett levágva, és hogy nem kellene thaiföldi alibikonferenciára menni, és van olcsóbb nyomtatópapír vagy takarítás. De ez aprópénz.

Az igazi pazarlás az allokációs hatékonyság területén van: kórházban kezelünk olyan betegeket is, akiket nem kellene, vizsgálatokat végzünk, amikre nem feltétlenül van szükség, vagy ami még drágább: nem végzünk el időben olyan vizsgálatot, amit kellene. Megoldja ezt a kancellár? Majd ő felülbírálja szakmailag a főorvost, hogy ez a beteg nem kórházba való, eldönti, hogy Kovács bácsinak ez a CT indokolt vagy nem, vagy már hazamehetett volna a beteg, mert ez az ápolási idő már csak a hálapénzről szól? Mókás lenne.

A teljes cikk a portálon.