Lang György a tízórás műtétekről, a megilletődöttségről és a pincevakságról.
Az első hazai tüdőtranszplantációt irányító Lang György, az Országos Onkológiai Intézet bázisán működő Semmelweis Egyetem Mellkassebészeti Klinika igazgatója – nem mellesleg borászkodik – idén júniusban két betegével a Kilimandzsáróra szeretne feljutni. Lang professzor néhány napja a Hemingway Alapítvány Dr. Szabó György orvostudományi díját vehette át – olvasható a magyaridok.hu portálján.
– 1991-ig mentőorvosként, 1997-ig sebészként dolgozott, majd 2006-ig az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet Mellkassebészeti Osztályának munkatársa volt. 1999 és 2001 között ösztöndíjas a bécsi orvosegyetemen, ahol a tüdőátültetést tanulmányozta. Azért specializálódott a tüdőre, mert a szívátültetés terén nem lehetett itthon az első?
– Szó sincs róla. Így hozta a sors. Nagyon szerettem a mentőorvosi munkát, majd a sebészetet is. A Korányiban voltam szakmai gyakorlaton, ahol a kollégák jelezték, hogy hamarosan megüresedik egy állás, és számítanak rám. Felvettek, majd rövid időn belül ösztöndíjat kaptam Bécsbe – tudták, hogy anyanyelvi szinten beszélek németül. Azt mondták, van ott egy ember, aki halottakból vesz ki tüdőt, és átműti másokba. Meg kellene nézni. Először két hónapra jutottam ki. Elementáris élmény volt, mert megtaláltam a mesterem, akire emberileg és szakmailag is fel tudtam nézni. Ő volt Walter Klepetko professzor, aki az alatt a két hónap alatt két magyar betegen végzett tüdőátültetést. Mindketten ma is élnek. Ez a rövid időszak olyan erővel hatott rám, hogy tudtam, eldőlt a sorsom. Addig, ha daganat miatt eltávolítottuk a tüdő egy darabját, a helyére nem került semmi. Itt meg egy csúnyát kivettünk, és a helyére egy csodálatosan épet tettünk. Ugyanakkor látva a bécsi műtéteket azt éreztem, soha az életben nem végzünk ilyen műtétet Budapesten.
– Megannyi szakmai tagság mellett főállásban a Bécsi Orvostudományi Egyetem Mellkassebészeti Klinikájának társprofesszora, valamint a Semmelweis Egyetem Mellkassebészeti Klinikájának is igazgatója. Nem sok ez így együtt?
– Alapvetően sebész vagyok. Magam is szomorúan tapasztalom, hogy nem vagyok annyit a műtőben, mint amennyit szeretnék, mert számos feladatot nem tudok másnak átadni. Az újonnan indult budapesti részleg sok örömet ad, de ugyanilyen fontos a bécsi munkahelyem, ahonnan újabb műtéti eljárásokat szeretnék hazahozni. Ilyen a légúti sebészet, amely jelenleg kissé elhanyagolt hazánkban. A tüdőembóliás betegek egy részénél a vérrögök nem oldódnak fel, ilyenkor a transzplantáció jelent megoldást. De van egy műtéti típus, amikor nincs szükség új szervre, az eltömődött tüdőereket ki tudjuk tisztítani. A következő évek másik feladata a kombinált szív-tüdő átültetés honosítása.
– Hogyan készül az akár öt-tíz órás műtétekre?
– Nincs speciális módszerem. Sokan kérdezik, hogy fárasztó-e egy sokórás beavatkozás. Közben nem, mert gyorsan telik az idő, hiszen leköt, amit csinálok. Olyan ez, mint a film. Ami izgalmas, gyorsan lepereg, az unalmas sohasem akar véget érni. A műtét végén azért érzem a fáradtságot.
- Idén júniusban nemzetközi expedíció indul tüdőtranszplantáltaknak a Kilimandzsáróra. Magyarországról két transzplantált, három kísérő orvos, egy-egy gyógytornász és fotós vesz részt a nem mindennapi kihíváson. Nekem kicsit meredeknek tűnik ez a vállalkozás, és nem az 5895 méteres magasság miatt. Mit üzennek az úttal?
– Harmincan megyünk, a magyar csapat héttagú. Nem jelenthető ki, hogy ennek az expedíciónak nincs kockázata, de nem mi leszünk az elsők. Egy holland transzplantáltcsoport – igaz, nem tüdőátültetésen átesettek – már járt a hegyen. Mi azt szeretnénk bizonyítani, hogy új tüdővel is fel lehet jutni ilyen magasságba. Számomra ez az út az élet ünnepe.
A teljes interjú a portálon olvasható!
Fotó: Kovács Attila - Semmelweis Egyetem