Kilencven napig szolgálatban a mentőkkel

Az volt a célja, hogy első kézből tapasztalja meg, és fotózza le az egészségügyben dolgozók mindennapjait. Velük aludt, velük evett, nevetett és sírt – befogadták. A 35 éves nő az ENSZ menekültügyi fotósa, a két évvel ezelőtti szomáliai menekülttáborban kapott megbízásának veszélyeiről is beszélt a delmagyar.hu portáljának.

– Az Életmentők munkáját akarta megismerni és mindenki másnak bemutatni a fotóin keresztül. A „90 nap a Mentők közt" című könyv azokról a mentőkről szól, akik a nap 24 órájában, együtt egy csapatként dolgoznak földön és levegőben. Megkeresték ezzel a munkával?

- Korábban az egyik családtagomat a szemem előtt érte baleset, nekem kellett hozzá kihívni a mentőket. Akkor annyira meg voltam elégedve a munkájukkal, hogy köszönőlevelet írtam a vezetőségnek, és hálám jeléül felajánlottam, hogy bármikor használhatják a fotós tudásomat. A hazai szervezett mentés 125 éves jubileuma alkalmából szerették volna, ha az emberek is bepillantást kapnának a munkájukba, ezért kerestek meg.

- Együtt éjszakázott, repült, vagy épp esetekhez vonult rohamkocsin a mentőkkel. Mit érzett, amikor belevágott ebbe a kilencven napba?

– Volt bennem egyfajta félelem, hiszen laikusként fogalmunk sincs arról, hogy mi zajlik a mindennapjaikban. Egy szolgálatot sem hagytam ki, napi tizenkét-tizenöt órát velük töltöttem. Ezen időszak alatt megbizonyosodtam arról, hogy ők az én hétköznapi hőseim. Az elhivatottságuk, a munka iránti alázatuk, az a sok-sok áldozat, amit meghoznak, rendkívül hitelessé teszi őket a szememben. Nyolcvanezer forintért ülnek fel az esetkocsira, a helikopterre, és mentik az emberek életét, miközben a sajátjukat kockáztatják.

– Látott megdöbbentő eseteket?

- Egy szén-monoxid mérgezett családhoz hívtak bennünket. A lakásban rekedt kislány és édesapja meghalt, egy kisfiú élete volt a tét. Mentünk felfelé a lépcsőn, az orvos üvöltött, hogy menjen ki mindenki a lakásból. De a mentők gondolkodás nélkül bementek, kimentették a kisfiút.

– Két évvel ezelőtt Szomáliába utazott, hogy a menekülttáborokban élő emberek mindennapjait mutathassa meg. Előtte azonban New Yorkba ment, hogy ott olyan haditudósítóktól tanulhasson, mint Steve McCurry, aki a Magnum és a National Geographic fotósa. A technikai képzettség egy dolog, de lelkileg is fel lehet erre készülni?

– Az ENSZ munkatársai mindent elkövettek, hogy megértsem: nekem kívülállónak kell maradnom, nem az a feladatom, hogy beavatkozzam, hanem az, hogy láttassak. Mielőtt beutaztam Szomáliába, Nairobiban egy háromnapos mentális és fizikális felkészítésen kellett részt vennem. Segíteni mentem ezeken az embereken, és ezt nagyon tudatosan vittem végig. Persze tiszta szívből nem állíthatom, hogy ezek a napok nyomtalanul elmúltak, hiszen egy darabot ott hagytam a szívemből. A biztonsági intézkedések miatt mind Kenyában, mind pedig Szomáliában feszített munkatempóban dolgoztam.