Kínzó csend helyett szivárványos köpeny

Leszbikusok, akik halogatják, hogy nőgyógyászhoz menjenek, mert félnek, hogy fog bánni velük az orvos, ha kiderül a szexuális irányultságuk. Nők, akik szétterpesztett lábakkal, vizsgálat közben hallgatják, hogy a doktor automatikusan a „barátjukra” utalgat, kedélyesen viccelődik, holott ők egy nővel járnak. Nem javítják ki. Emberek, akik egy közúti baleset során hirtelen azt kamuzzák a mentőknek, hogy az azonos nemű párjuk testvérei, hogy vele mehessenek. Félnek a reakcióktól. Mi lesz, ha a homofóbia miatt ebben a kiszolgáltatott helyzetben lesz majd az egyik ápoló ellenséges vele? A barátnőm, akivel évek óta együtt élünk, megadjon engem kapcsolattartónak a műtétje előtt? Nem túl kockázatos ez? Vagy legyen inkább az anyukája? Milanovich Domi riportja a wmn.hu portálon. 

Dr. Vértes Eszter pályakezdő orvosként, még 2019-ben találkozott Mizsur András újságíró Abcúgon megjelent cikkével (Attól még lehetek jó orvos, hogy meleg vagyok?), ami rögtön felkeltette az érdeklődését. A beszámoló a Semmelweis Egyetem akkori PhD-hallgatójának, dr. Szél Zsuzsannának a kutatásairól szólt, aki többek között azt az eredményt kapta, hogy az etnikai, szexuális és nemi kisebbségekhez tartozó orvostanhallgatók körében magasabb a kiégés kockázata, az észlelt stressz és ehhez kapcsolódóan a szerhasználat szintje, valamint negatívabbnak értékelik az általános egészségi állapotukat, mint a többségi társaik.

Vértes Esztert az is elgondolkodtatta, hogy az LMBTQ-orvostanhallgatók közül – akikhez leszbikusként ő maga is tartozott – már akkor is milyen kevesen képzelték el itthon a jövőjüket: a legtöbben nemcsak a jobb munkakörülmények reményében fontolgatták (majd hajtották végre) a külföldre költözést, hanem azért is, mert szerettek volna házasodni, családot alapítani, amire legális keretek között Magyarországon akkor sem volt, és azóta sincs lehetőségük. 

„Traumatológusrezidensként egy este ültem az ügyeletben, épp nem volt betegünk, és szembejött velem a Budapest Pride-csoport felhívása, hogy lehet a fesztiválra programot szervezni, én pedig az Abcúg-cikk hatására eldöntöttem, szeretnék erről a témáról beszélgetést kezdeményezni” – emlékezik vissza. Felkereste Szél Zsuzsannát, majd a Háttér Társaságot, és megtartották az eseményt, amely végül több mint 100 résztvevőt vonzott.

„Onnantól kezdve hittem abban, hogy létrehozhatunk egy közösséget, amely megerősíthet minket abban, hogy LMBT-orvostanhallgatóként, -orvosként, -ápolóként nem vagyunk egyedül a rendszerben” – hangsúlyozza, de azt is hozzáteszi: számára is elkezdődött egy tanulási folyamat, hiszen pár kivételtől eltekintve az egyetemen nem igazán hallott LMBT-specifikus egészségügyi kérdésekről, alig voltak ismeretei a témában. Társaival ezért is alapította meg az Magyar LMBT+ Medicina Társaságot, amely amellett, hogy közösséget nyújt az érintett és/vagy a területen dolgozó szakembereknek, szakmai szervezetként segít eligazodni az LMBTQI-embereket érintő egészségügyi kérdésekben (a tevékenységére még visszatérek). 

További részletek a wmn.hu-n.