Kormányzati programok eleve forráshiánnyal

„Folyamatos önbecsapásban vagyunk" – mondta Zombor Gábor nemrég egy konferencián, és mindjárt hozzátette, hogy „ki kell szabadulnunk a politika csapdájából", mert noha mindenki tisztában van az egészségügyre fordított közpénz elégtelenségével, a politika mégsem hajlandó erről őszintén beszélni. Ezenfelül hosszú távú, garanciális kormányzati megállapodásokat sürgetett a gyógyító ellátásban dolgozókkal.

Tehát úgy tűnik, azok az államtitkárok, akik jobbára a frontvonalon dolgoznak, kénytelenek empátiát tanúsítani a növekvő elégedetlenség iránt, különben végképp hitelüket vesztik tárgyalópartnereik előtt. Más kérdés, hogy ettől az újkeletű érzékenységtől érdemben mit remélhetnek az egyes ágazatok – olvasható a 168ora.hu cikkében.

Alighanem semmit. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében az államtitkárok sem igen tudnak együttműködni saját minisztereikkel, minthogy az ő kezüket is megköti a miniszterelnökség; még az úgynevezett csúcstárcák – mint amilyen például az EMMI – önállósága is erősen korlátozott. A költségvetési keretek fontossági sorrendjét alapvetően a politikai akarat határozza meg.

A szakmai szempontok másod- vagy inkább harmadrangúak, s rendre megelőzik őket a propagandahasznosításra alkalmasabbnak vélt ügyek, az olyan nemzetgazdasági mániák, mint az állami tulajdon növelése akár az energetikában, akár a bankvilágban, nem utolsósorban pedig a hobbi- és presztízsberuházások. A stadionépítés, a budai Vár rekonstrukciója, a Liget-projekt. Ez utóbbiak százmilliárdokat emésztenek fel egy olyan az országban, amelynek mindezekre a „fejlesztésekre" voltaképp nem futja.

Pontosabban: csak a létfontosságú társadalmi szükségletek mellőzése árán. Úgy, hogy a költségvetés nemhogy nem juttat többet az oktatásra, az egészségügyre, a kultúrára, a környezetvédelemre és a szociális szférára, hanem csökkenti már korábban is mostoha ellátmányukat. Az ötletszerű rögtönzések előbbre valók, mint az alapvető népjóléti intézmények – különösen akkor, ha a hirtelen felvetődő „igényeket" a kormányzati kommunikáció kedvezően kiaknázhatja. Így költenek majd el alaphangon vagy ötvenmilliárdot egy új, de az adott körülmények között felesleges „csúcskórházra", mert a felépítése még mindig olcsóbb, mint akár a meglévő épületek rég esedékes reorganizációja.

Igaza van Zombor államtitkárnak, amikor garanciális megállapodásokat szeretne kötni az egészségügyi dolgozókkal – hiszen ilyen egyezségekre volna szükség mindenütt. Nem a nagyvállalatokkal kötött, jobbára tartalmatlan „stratégiai megállapodások" vinnék előrébb a dolgokat, hanem a „magyar emberek" biztonságérzete.