Közeli Dr. Velkey Györggyel

Dr. Velkey György, a budapesti Bethesda Református Gyermekkórház főigazgatója saját csapatával és a Budai Irgalmasrendi Kórházzal együttműködve újfajta szülészet létrehozását tervezi. Az ötgyerekes családapával arról beszélgettünk, szerinte mik a humánus gyógyítás szempontjai. A Nők Lapja interjúja.

– Hogyan lett egy katonatiszt fiából orvos?
– Édesapám szelíd és jóságos ember volt erős hittel és magyarságtudattal, akit életében háromszor is felvettek az orvosi egyetemre, de hol háborúba, hol emigrációból haza, hol politikai okból börtönbe került helyette. Tízgyerekes pedagóguscsaládban nőtt fel, édesapja cserkészparancsnok volt. Akkoriban a cserkészetnek a Ludovikával volt együttműködése, nagyapám két gyerekét is hozzájuk küldte, mert úgy gondolta, fontos bevinni a katonaságba a cserkészek által képviselt humánus szemléletet. Sok egyébként az orvos a családban.

– Önt simán felvették az orvosira?
– Úgy nőttünk fel, hogy a családunkat megfigyelték (nagyapám is börtönviselt ’56 miatt), de mire öt testvéremmel érettségiző korba kerültünk, már be lehetett jutni az egyetemre ilyen káderlappal is. Kettőnkből orvos lett, négyen pedig tanárok.

– Miért a gyerekgyógyászatot választotta?
– Bennem is két pálya merült fel: tanár leszek, vagy orvos. Tanárként matematika–magyar szakos lettem volna, de akkoriban még ilyen extrém párosítás nem létezett. Azóta egyébként van már egy matematikus, illetve egy magyartanár fiam is, vagyis ezek a vonzalmak a következő generációban megvalósultak. A szüleim azt mondták, egy orvos karakterét látják bennem, s mivel jó kapcsolatban voltam velük, számított, mit mondanak. A mi öt gyerekünk közül egy lett orvos, s hozzá is illik ez a pálya.

Engem gimnazista koromban az érdekelt, hogy olyan hivatást találjak, ahol megvan a biztonságérzetem, hogy érezzem, van értelme a munkámnak. Itt nincsenek áttételek, ha valaki beteg és meggyógyítom, az biztos, hogy jó dolog. Egy tanár, művész, jogász vagy közgazdász hasznossága nekem ehhez képest túl indirektnek tűnt. A családunkban egyébként majdnem minden orvos gyerekorvos, ami abból adódhat, hogy a nagycsalád gyerekközpontú közeg. Én is, amikor bekerültem egy gyerekosztályra, azonnal éreztem, ott vagyok otthon.

A gyerekgyógyításban az ember még inkább motivált, a gyerek intenzív ellátás pedig, ami az eredeti szakterületem, olyan ritmust adott és kihívást jelentett, ami nagyon tetszett, és illett a habitusomhoz: megtanulni mindent, és tudni krízishelyzetben alkalmazni, a lehető leggyorsabban dönteni, és vállalni az ezzel járó felelősséget és rizikót.

– Az orvosokkal szemben megfogalmazott gyakori kritika, hogy eluralkodhat rajtuk az Isten-szindróma. Fenyegette valaha ez a veszély?

– A gyerek intenzív gyógyászat megtanít alázatosnak lenni, én még nem láttam gyerekintenzívest tartósan elszállni önmagától. Ezen a területen a munkámat igényesen ellátva, sok energiát beleölve, a tudásomat karbantartva is főként a korlátaimat tapasztalom meg. Ha a Bethesdában szétnézek, itt is azt látom, hogy a kollégáim a helyükön vannak. A mi szakmánk távol áll a „Mik vagytok ti, istenek?" hozzáállástól, bármennyire racionális tudomány az orvoslás, van annyi tapasztalatom, hogy tisztában legyek vele, erősen a test és a lélek határterületén járunk.

A teljes interjú a Nők Lapja 2017/12. lapszámában olvasható.