Az itt tengődő, sokszor októberben is ruhátlan gyerekek számára valóban életmentő lehet a kórházi elhelyezés.
Kárpátalján megdöbbentő gyakorlattá vált, hogy egyesek egyszerűen a kórházban hagyják a gyereküket, lesz vele, ami lesz. Le nem mondanak róla, mert akkor ugrana a segély. A helyi református gyülekezetek és a nagyvilág magyar adományozói azonban összefogtak a gyerekekért - írta riportjában a magyarnemzet.hu.
A munkácsi gyerekkórház bejáratánál felderül a portás arca, amikor felismeri Sipos József tiszteletest az öreg egyterű volánja mögött. Barátságosan továbbot int. A lelkész sosem érkezik üres csomagtartóval. Hátul most is van két méretes papírdoboz színültig pelenkával, kenőcsökkel, gyógyszerekkel, bébiételekkel, kisgyerekeknek való finomságokkal. Errefelé nincs társadalombiztosítás, így az az általános gyakorlat, hogy a beteg – gyerek esetében a szülője – visz minden szükséges holmit a kórházba a gyógyszertől a vécépapírig. Már akinek van szülője. Pontosabban szülője mindenkinek van, de nem minden szülő viselkedik igazi gondviselőként. Vagy nem akar, vagy nem képes rá.
– De ezt mi nem firtatjuk, az ítélkezést inkább a Jóistenre hagyjuk. A mi dolgunk, hogy azt tegyük, amit a szívünk és a lelkiismeretünk diktál – foglalja össze indíttatásuk lényegét Sipos József református lelkész, a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése (KEGYES) csoport egyik létrehozója, miközben kiemeli kocsijából a dobozokat.
A súlyos pakkoktól zihálva érünk föl a másodikon lévő pulmonológiai osztályra, ahol már messziről gőgicsélés hallatszik. Az ajtó nyílik, és bölcsődei kép, színes mesefigurákkal ékesített falú kórterem tárul elénk. A vaságyak körül két mosolygós, középkorú asszony foglalatoskodik a kicsikkel. Magyarul beszélnek a többféle nemzetiségű gyerekekhez, KEGYES-emblémás pólót viselnek. Van itt a pár hónapostól a karon ülőn át a pelenkát cipelő totyogósig több korosztály.
Most éppen kilencen egy tizennégy ágyas kórteremben. Amelyik épp nem alszik, szeretne kijönni a rácsos ágyból, könyörgő szemekkel, nyökögve nyújtják kezüket a felnőttek felé. Még nem tudnak beszélni, de enélkül sem nehéz kitalálni, hogy leginkább anyai ölelésre, szeretgetésre vágyna mindegyik. A két pótanya fáradhatatlanul igyekszik az ebbéli igényeket kielégíteni: emelgetik, szórakoztatják, beszélnek hozzájuk, járkálnak velük, tisztába teszik, mosdatják őket.
A kisgyerekek kórházban felejtése bevett gyakorlattá vált. Szinte minden kárpátaljai intézményben van hasonló gyerekmegőrző részleg, ahol a kicsik az egész napot ingerszegény vaságyban töltik, és hónapokon át nemigen foglalkozik velük senki az etetésen és a fürdetésen kívül. A kórházak nincsenek felkészülve gyerekmegőrzői feladatra. De az ukrán gyámügy sincs. Erről a jelenségről sokáig nem is tudott senki, a probléma szőnyeg alatt lapult. De a mai helyzet már összehasonlíthatatlanul jobb ahhoz képest, amilyen két éve volt. Részletek a teljes riportban