Magánbeteg: Üdvözöljük a szürke zónában!

Mivel az állami egészségügyi ellátás sok szempontból szűkös kereteken belül mozog, nem lehet kérdés, hogy itthon is teret kellene engedni a magánfinanszírozásnak az egészségügyben, persze szabályozottan és szigorú ellenőrzésekhez, licenszekhez kötve. Bár az elmúlt hónapokban számos javító intézkedés történt, a rendszer még jelenleg is alulfinanszírozott. A betegellátás költségeinek kifizetésén túl nincs fedezet a javításokra, beszerzésekre, illetve az értékcsökkenés fedezetére - folytatta a magánellátás helyzetét elemző írását Ficzere Andrea a Betegfókusz blogon.

Nagy kihívást jelent a humánerőforrás-hiány is, ami elsősorban a szakdolgozók nagyon alacsony létszámát, illetve az orvosok jelenlétének földrajzi egyenetlenségét jelenti. Sok helyen rendezetlenek a betegutak, fölöslegesen terhelve ezzel a betegeket és az ellátó struktúrát. A páciensek időről időre elszomorító infrastruktúrával és leterhelt dolgozókkal találkoznak. Az elmúlt években a várólista programnak köszönhetően sikerült ugyan jelentősen csökkenteni a műtéti várólistán töltött időt, azonban egyes ellátások és diagnosztikai eljárások vonatkozásában továbbra is hosszú várakozásra számíthatnak a páciensek, sokszor olyanok is, akiknek a sikeres gyógyuláshoz éppen az időből van a legkevesebb - írja a 2. részben.

Mindezek hatására a lakosság körében megnőtt a magánegészségügyi szolgáltatások iránti kereslet. Legfontosabb szempontok a gyorsaság, a rugalmasság, az „emberségesebbnek" és „profibbnak" vélt bánásmód. Az ellátási forma népszerűségét fokozza az is, hogy a lakosság egy jelentős része a magánellátáshoz – sokszor sajnos tévesen – magasabb színvonalú, jobb minőségű betegellátást társít, mint amit a közegészségügyi intézményekben kaphat. Ez azonban közel sincs így minden szolgáltató esetében.

A magánegészségügyi szolgáltatók ugyanis nem egységes formában, általános elfogadott, esetlegesen akár törvényileg is szabályozott minőségi kritériumok és követelmények mentén, hanem igen változatos formában működnek. Megtalálhatóak köztük az egy-egy szakterületre koncentráló kisebb lakásrendelők, valamint akár a fekvőbeteg-ellátást – és ehhez kapcsolódóan szélesebb körű portfóliót – nyújtó nagyobb magánklinikák is. Ezek egymás mellett élése szövevényes működést eredményez. Ahogy a nagyobb mérettől haladunk a kisebb ellátók felé, egyre kevésbé érvényesül a transzparencia, az állami ellenőrzés, a minőségbiztosítás, valamint a kiszámíthatóság, ami által persze sérül a betegbiztonság.

Látszik tehát, hogy jelenleg is együtt él a két rendszer, nincs azonban metszetük a legális, „fehér" zónában. A szabályozás miatt nem is lehet. A fokozatosan, évek-évtizedek alatt kialakuló együttélés eredményeképpen létrejött egy egészségügyi-gazdasági-társadalmi „szürke" zóna, ami nem jó sem a közellátást végző intézményeknek, sem az ott dolgozóknak, sem a transzparensen és ellenőrizhető módon működő nagyobb magánellátóknak, és legfőképpen nem jó a betegeknek. Visszásságok, szakemberhiány, fékek és finanszírozás a teljes cikkben.