Magánegészségügy: a kormány félrenéz

A hatalom birtokosai felfedezték a magánegészségügyet, nem véletlen hogy egyre késik a közfinanszírozott ellátás rendbetétele. Bár évek kelletek hozzá, mára az orvosok alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, derül ki egy közelmúltban végzett felmérésből. A medicalonline.hu kérdezte Rékassy Balázs egészségügyi közgazdászt.

Miért kezdtek vizsgálódni?

Mert hivatalosan semmiféle információnk nincs a magánegészségügyről, miközben úgy vélem, hogy Magyarországon nem két egészségügyi rendszer van, hanem egy, s ennek két részének – közfinanszírozott és magán – sokkal jobban kellene kapcsolódnia egymáshoz. Számos országot ismerünk, ahol ezek kiegészítik és segítik egymást, mintegy szimbiózisban működnek, míg nálunk a magánszektor növekedése épp a rendezetlen viszonyok miatt óhatatlanul hozzájárul a társadalmi esélyegyenlőtlenségek növekedéséhez. Számomra egyébként ez a legfontosabb és legbántóbb a jelenlegi helyzetben. Lefölözés zajlik, miközben a magánszektornak szervezettségben, költséghatékonyságban és minőségben példaként kellene szolgálnia az állami rendszer számára.

Pedig a két rész szimbiózisára mi sem panaszkodhatunk, óriási problémát okozna, ha például a labor- és a képalkotó diagnosztika meghatározó magánszereplői, vagy akár a vesedializálást, a mesterséges megtermékenyítést végző cégek egyik napról a másikra kivonulnának a közfinanszírozott ellátásból.

Egészen más szintje a két fél együttműködésének, ha például a hosszú várólistával küszködő ortopédiában a közfinanszírozó akár a magánszektortól is vásárolhatna kapacitást. Vagy, ha egy beteg magánszolgáltatóhoz akarna menni, s magával „vihetné” az adott kezelésre, beavatkozásra jutó tb-finanszírozás meghatározott százalékát, az érintett magánrendelő pedig megkaphatná ezt az összeget, amennyiben vállalja a minőségbiztosítást és az adatszolgáltatást. Az egészségügyi magánszektort egyébként általában egyetlen tömbként látják és láttatják, miközben meglehetősen fragmentált, több típusba sorolható piacról beszélünk, ami szerintem legalább három részre tagolható, s amelyek mindegyikéhez másként kellene viszonyulnia az államnak. A közfinanszírozott, köztulajdonban lévő rendelőkben és kórházakban is virágzik a magánpiac, hiszen mi más lenne a paraszolvencia, de arra is van példa, hogy maga az intézmény – például VIP osztály formájában – nyújt fizetős szolgáltatást. Az előbbit szerintem tiltani, az utóbbit viszont támogatni kellene. A mellette létező magánszolgáltatás – mint az állami rendszer versenytársa – sem egységes. A fentebb már említett, lényegében kiszervezett állami feladatokat ellátó vállalkozásokon túl működnek az állami tortából egyáltalán nem részesülő valódi magánszolgáltatók, de ezek sem sorolhatók egy kalap alá. Különbség közöttük a tulajdonos, illetve az orvosok szerepét illetően van, aszerint, hogy egy olyan magánbefektető vállalkozásáról beszélünk, aki egymaga látja el a tulajdonosi feladatokat, vagy orvos üzlettársakkal együtt, illetve kizárólag orvosok viszik a céget. Első ránézésre nem is gondolnánk, milyen tarka az összkép. De, hogy ne legyen ennyire „egyszerű” a helyzet, szerintem létezik egy harmadik rész is, ahová többek között a foglalkozás egészségügyet, vagy a komplementer medicinát soroltam. Ezek szín tisztán magánüzletek, hiszen olyan szolgáltatásokat kínálnak, amelyeket az állam egyáltalán nem nyújt és nem is finanszíroz. Éppen ezért ezeket – a híres-hírhedt aczéli három T-s meghatározást kölcsön véve – az államnak tűrnie kell. A lényeg: tilt, tűr, támogat és szabályoz – ezek lennének az állam feladatai. (...)

Mi derült ki a konkrét felmérésből?

Például az, hogy a megkérdezettek 10 százaléka már egyáltalán nem dolgozik a közfinanszírozott rendszerben, 73 százalékuk viszont az állami és a magánellátásban egyaránt részt vesz. Ez utóbbi adat nagyságában viszont szerepet játszik, hogy a megkérdezettek között szép számmal voltak háziorvosok, akik nem folytathatnak magánpraxist. Nem számolva velük, azt mondhatjuk, hogy ma már az orvosok közel 90 százaléka dolgozik valamelyik magánellátási formában. Ami a közfinanszírozott rendszerrel kapcsolatos motivációkat illeti, a hivatástudat mellett ez még mindig egyfajta biztonságot nyújt, miközben vannak szakmák, amelyek máshol nem is folytathatók.

Elgondolkodtató viszont, hogy a megkérdezettek 7 százaléka bevallja, hogy kizárólag azért dolgozik még mindig az állami kórházban vagy rendelőben, mert ily módon ki tudja használni a tb-finanszírozás nyújtotta előnyöket, vagyis különböző vizsgálatokra küldheti a magánbetegeit. A magánellátást a jó munkakörülmények és a jobb anyagi lehetőségek, valamint a kényelem és a szabadság miatt választják, hozzátéve, hogy ezzel a betegeik igényeihez is igazodnak. Többen elismerték viszont, hogy a magánszektorban unalmasabb és egyhangúbb a munka, szakmailag visszalépést jelent, s a jól felszerelt, elegáns rendelőben meglehetősen magányosnak érzik magukat. Számomra a munkával eltöltött idő a legfélelmetesebb adat. Azok, akik az állami és a magánellátásban egyaránt szerepet vállalnak, heti 52,5 órát dolgoznak – az ügyeleten kívül. Ez rengeteg, hosszú távon fenntarthatatlan, az orvos és a betege biztonságát egyaránt veszélyeztető önkizsákmányolás. E csoport bevételének 60 százaléka származik az állami, 30 százalék a magánellátásból, s további 10 gyógyszervizsgálatból, oktatásból vagy akár paraszolvenciából. A teljes interjú itt olvasható