Magánegészségügy: kell ez nekünk?

Ha ingyenes és magas színvonalú, akkor nem mindenki számára hozzáférhető; ha ingyenes és mindenki számára hozzáférhető, akkor nem mindig magas színvonalú; ha magas színvonalú és mindenki számára hozzáférhető, akkor nem mindig ingyenes, mi az? Igen, a magyar egészségügyi ellátás - írja blogjában Dr. Ficzere Andrea.

A 15-20 évvel ezelőtti modellhez képest jelentősen megváltozott az egészségügyi ellátórendszer, így egyre kevésbé működnek a régi beidegződések. A gyógyító technológiák rohamos fejlődése, a növekvő élettartam, az emberek szemléletének és elvárásainak megváltozása az egészségügyi szolgáltatásokkal kapcsolatban mind azt erősítik, hogy egyre nagyobb a relevanciája Magyarországon is a magánfinanszírozás alapján igénybe vehető egészségügyi szolgáltatásoknak. A realitás sajnos ellentmond annak az alapelvnek, miszerint mindenki számára egyenlő eséllyel, közfinanszírozásból, a legmodernebb technológiával lehet és kell az ellátást biztosítani.

Ez természetesen nem jelenti (nem jelentheti!) azt, hogy a közfinanszírozású rendszerben gyógyuló betegek ne kapják meg a lehető legmagasabb színvonalú ellátást. Csupán arról van szó, hogy egy robusztus állami rendszer nem feltétlenül képes lépést tartani a társadalmi igények növekedésével, illetve a jelenlegi forráshiány sem teremt arra lehetőséget, hogy mindenhol megfelelő számú és képzettségű szakember, illetve az elérhető legnívósabb műszerek álljanak rendelkezésre. Ma már sajnos ott tartunk, hogy két egészségügyi rendszer él egymás mellett. Egyik oldalon ott áll az egy egyre nagyobb szakemberhiánnyal küszködő, forráshiányos, de a betegek széles körét gyógyító állami egészségügyi ellátórendszer, míg a másik oldalon folyamatosan növekszik egy közvetlen díjfizetésen alapuló magánegészségügyi-ellátórendszer, amely egyre nagyobb számú, az állami rendszerben csalódott beteget lát el.

Ez így leírva nem is olyan vállalhatatlan, van azonban egy bökkenő. Ez a második rendszer sok esetben féllegális, vagy éppen teljesen illegális formában működik. Példaként említhetjük a lakásrendelőkben számla nélkül elvégzett vizsgálatokat, amelyeket sok esetben az állami kórházakban elvégzett beavatkozások követnek, amiért még külön paraszolvenciát is ad az orvosnak a beteg. Ez a fajta működés szinte mindenki számára hátrányos: nehezebb helyzetbe kerül miatta a korrekten működő magánegészségügyi szolgáltató, az állami intézmény és persze a beteg is.

Az egészségügyi költések mértéke a GDP-növekedés mértékét meghaladó módon növekszik, főleg a magánfinanszírozás mentén igénybe vett szolgáltatások körében. Ennek mértéke a teljes egészségügyi költések 40-45 százaléka (!), ami európai tekintetben is kiemelkedően magas.

Szerencsére nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt, Európában és a világon számos helyen működik egymás mellett sikeresen a köz- és magánfinanszírozású ellátórendszer. Amennyiben nem akarunk lemaradni, feltétlenül lépnünk kell. A mikéntre a következő bejegyzésben térünk ki.