Magánklinikai eset

Az irattartó kifakult, belül, a nejlonba csúsztatott, befőttesgumival összefogott papírok többsége már sárgulni kezdett. A hatvannyolc éves férfi lassan, szinte szeretettel simít végig a látványtervek, hatástanulmányok, szerződések, banki ügyiratok, térképek, bírósági ítéletek, önkormányzati előterjesztések, határozatok és fényképek sorát rejtő paksamétán, majd azt mondja: „Ez itt az elmúlt huszonöt évem." Aztán ahogy fellapozza az iratokat, és mesélni kezd, úgy derül fény a férfi különös történetére – még inkább: egy különös férfi történetére – arról, hogyan nem lesz valakiből multimilliomos magánklinika-tulajdonos – olvasható a nol.hu portálján.

Monory György élete sokáig maga volt a tündérmese. 1946-ban, egy balatonföldvári villában született, és kamaszkoráig abban a szobában élt, ahol napvilágot látott. Jómódú, szerető családban nőtt fel, jó neveltetést kapott, különórákra járatták, versenyszerűen vívott. Később Dunaújvárosban gépész–üzemmérnök és műszaki tanár végzettséget szerzett. Tanított főiskolán, volt tudományos munkatárs, dolgozott kutatómérnökként a Ferihegyi repülőtéren, közben vívóedzői képesítést is szerzett, kedvtelésből gyerekeket trenírozott. Megházasodott, gyermekei születtek. Élete maga volt a sikertörténet, mindene megvolt, amit ember kívánhat: jó munka, jó kocsi, víkendház a Dunakanyarban, sportsikerek, szép feleség, szép gyerekek. Úgy tűnt, nincs semmi, ami ne sikerülne neki. Alighanem ennek is szerepe volt abban, hogy a nyolcvanas évek közepén jókora önbizalommal, kétségek és félelmek nélkül kezdett álma megvalósításába, és tette fel szinte mindenét egy új vállalkozásra.

Az egész nagyon egyszerűen indult. Amikor csak tehettem, Nagymaroson pihentem. Ott volt egy hatalmas telkünk a Duna fölé magasodó domboldalban. A levegőt szinte harapni lehet, a panoráma pedig valami egészen elképesztő! Lent a mélyben kanyarog a Duna, szemben pedig ott a visegrádi fellegvár! Annyira nyugodt, békés és szép onnan a világ, hogy amikor a ház teraszán üldögéltem, mindig arra gondoltam: ez már szinte gyógyító hatású – mesélte Monory György, aki mintha csak újra átélné az ötlet születésének pillanatát, izgatottan így folytatta: Részben innen a terv, hogy létre kellene ott hozni egy magánklinikát, hiszen ilyen csodálatos környezetben még a betegségek, a kezelések is könnyebben átvészelhetők. Akkoriban ment a tévében A klinika című sorozat. Na, én akkor arra gondoltam, hogy a nagymarosi kórház lehetne a mi feketeerdei klinikánk.

Monory György ezután mind gyakrabban tette fel magának a kérdést: mi lenne, ha tényleg létrehozna egy magánklinikát? Beleszeretett az ötletébe, és szép lassan körvonalazódtak tervei. Látta maga előtt, amint jómódú páciensek, gazdag külföldiek tucatjai jelentkeznek például fogászati ellátásra, szájsebészeti kezelésre, szépészeti beavatkozásokra. Amikor viszont számításokat végzett, hamar belátta: ez óriási beruházás, kevéske megtakarítása a költségek töredékét sem fedezhetné. Az előkészületekhez nagy lelkesedéssel, elszántsággal kezdett neki a férfi. Járta a mérnöki irodákat, a hivatalokat, hatóságokat, hogy terveket, hatástanulmányokat készíttessen, engedélyeket szerezzen. A projekt dokumentációja napról napra hízott, mégis egyre távolibbnak tűnt az első kapavágás. Mindig akadt újabb „akadékoskodó" hatóság, megoldatlan jogi probléma, további kiadásokat jelentő előírás. Olyan jól indult a projekt, ahogy arról álmodni sem mertem, de aztán valamiért hirtelen minden rosszra fordult. Lelassult az előkészítés, a befektető visszatáncolt, a hatóságok akadékoskodtak, a házasságom romokban volt. Egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet – idézte fel az eseményeket Monory, hozzátéve azt is: ennek ellenére természetesen egy másodpercig sem tett le a kórház létrehozásáról. Úgy vélte, a nehézségek nem azt jelentik, hogy le kell állni, hanem azt, még keményebben kell küzdenie.

A teljes cikk a nol.hu portálján olvasható