Megértés legyen” – egy nővér üzenete a frontvonalból

Látjuk, halljuk, érzékeljük, hogy egyre több a vírusfertőzött – már mindenkinek a szűkebb környezetében is. Az élet most mégsem áll le, próbálunk valahogy lavírozni közben. Ez pedig csak úgy megy, ha félig tagadásban tartjuk magunkat: úgy teszünk, mintha megúszhatnánk, vagy mintha nem lenne olyan komoly a veszély. De mi történik eközben a frontvonalban? Mit élnek át az egészségügyi dolgozók, akik nem dughatják homokba a fejüket? Most valahogy keveset hallani róluk – csak akkor, amikor kiborulnak, hogy az első hullám szeretetdömpingje valahogy átcsapott haragvó indulatba. Kórházi folyosókon zajló erőszakos jelenetekről olvashatunk posztokat. Most Baji Anikó sürgősségi szakápoló mesél a második hullám eddigi tapasztalatairól a wmn.hu oldalán. 

Szerintem azért nem érintett minket igazán az első hullám, mert ránk, magyarokra az év első felében inkább a karácsonyi depresszió jellemző, nem a velencei karneválozás. Nem járunk télen „nyaralgatni” sehová, ahol elkaphattuk volna a vírust. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában terjedt el sokkal jobban, ott többen mennek pihenni az év első hónapjaiban is. 

Most viszont azért több a fiatal fertőzött, mert a nyáron utazgattak, és előszeretettel buliztak is. Aztán ott voltak a gólyatáborok, megindult a kollégiumi élet, és elkezdődött az iskola – mi pedig egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre több huszonéves jelentkezik nálunk a tipikus tünetekkel: köhögés, láz, torokfájás, gyengeség. Igaz, hogy ők könnyebben átvészelik a betegséget, viszont sokkal többet mozognak a fertőzés fázisában: utaznak a tömegközlekedésen, jönnek-mennek a városban. Elég, ha páran hanyagul viselik a maszkot, már tovább is adják másoknak. És akkor még nem beszéltünk a családi összejövetelekről – így száll át az idősebbekre is.

Szóval látványosan megugrott a fiatal páciensek száma, akik tesztelésre jönnek hozzánk. Rossz nézni, ahogy a teszteredménnyel a kezükben összeomlanak, hogy „te jó isten, most voltam a nagymamámnál”, „most volt az édesanyám születésnapja”, stb. Egyszer csak betoppant a felelősségérzet az életükbe.

A hivatalos stratégia szerint három kijelölt járványkórház működik a fővárosban: a Szent János Kórház, a Dél-pesti Centrum Kórház és a budakeszi Országos Korányi Pulmonológiai Intézet. Ha nagyobb lesz a terhelés, akkor lépcsőzetesen vonják be a többi kórházat, és egyszer akár mi is sorra kerülhetünk (Anikó az Uzsokiban dolgozik – a szerk.) – csak akkor fogunk találkozni súlyosabb esetekkel. Illetve akkor, ha valakit közülünk átvezényelnek máshová – ettől félünk a legjobban. 

Minden intézménynek megvan a saját protokollja, ahogyan felkészül a vírusra, a betegellátás pedig komoly team-munka. Egy összeszokott csapatban mindannyian ismerjük a másik erősségét és gyenge pontját, tudjuk, mikor kit kell tehermentesíteni, kinek mennyire erősek az idegei, vagy épp kinek jobbak a manuális képességei. De ha átvezényelnek minket egy új, ismeretlen közegbe, akkor idegenekkel kell majd együtt dolgoznunk egy éles helyzetben, ahol nincs idő arra, hogy megismerjük egymás szokásait. Félek, hogy ilyenkor elhagyatottá válik az ember, főleg, ha még másik városba is vezényelik. Ráadásul ettől még nem leszünk többen az egészségügyben, csak az eredeti munkahelyünkön kiesik egy munkaerő.

Nálunk egyébként most minden körülmény kielégítő. Az SBO (vagyis sürgősségi betegellátó osztály) tulajdonképpen egy frontvonal. Mi találkozunk elsőként a betegekkel, így a megfelelő védőöltözet fontos számunkra. A szkafanderek mellett az első hullámban kaptunk jó minőségű ikerszűrős félálarc maszkokat, így azok kellő biztonságot nyújtanak. A beáramlás mértéke pedig hullámzó: hol erősebb, hol pedig gyengébb a nap végi mutatónk. A fizikai fáradtságon túl inkább a mentális fáradtság jellemző, hiszen az eljárásrendekkel együtt kell haladunk, azokat kell megismerni és naprakészen alkalmazni.

Egész őszinte leszek: az elmúlt időben az egészségügyi dolgozók megbecsültsége nem volt épp a magasban. Ha megkérdezték tőlem, hol dolgozom, és azt feleltem, hogy az egészségügyben, többnyire megkaptam, hogy „ó, te szegény”, mintha valami árva volnék. Most meg azt várják tőlünk, hogy álljunk sorfalat és védjük a hazát. Nem a civil lakosságról beszélek, mert az a harag, amit az elmúlt hetekben onnan tapasztaltunk, már most csillapodni látszik. De mi közben is tudtuk, hogy ez valójában nem nekünk szól, csak rajtunk csapódik le. Ezeket az indulatokat valójában a maszk körüli hisztéria váltotta ki, mert a maszk a bezártság jelképe lett, és az emberek rettegni kezdtek attól, hogy újra a négy fal közé szorulnak. A haragot tehát inkább a bizonytalanság és a félelem táplálta. 

Folyton vitatkoznom kellett a betegekkel, hogy vegyenek fel maszkot, ha belépnek a kórház területére, mert ez a protokoll. Ők meg arról próbáltak meggyőzni, hogy ez butaság – volt, aki odáig ment, hogy szégyelljem magam, mert egy globális félrevezetést támogatok ezzel. Másvalaki még feljelentéssel is fenyegetett. 

Aztán ez elmúlt, és most már inkább az alkudozás időszakában vagyunk: az emberek a fél karjukat adnák egy negatív teszteredményért. A családjuk és hozzátartozóik iránt érzett felelősség erősödött fel bennük.  

További részletek a cikkben.

A képek forrása: Baji Anikó