Mégsem halálos betegség a veszettség?

Június közepén egy nyolcéves kaliforniai kislány, Precious Reynolds esetéről számoltak be az amerikai hírcsatornák - ő volt a hatodik ember a világon, aki nem kapott oltást, mégis túlélte a halálos vírusfertőzést.

Néhány további történet pedig arra vezette a kutatókat, hogy a ma általánosan alkalmazott oltás módosításával is kedvező kimenetel érhető el.

Precious életét a Milwaukee-módszer segített megmenteni. Ez nem a veszettséget gyógyító csodamódszer, hanem mindössze egy kísérleti eljárás, amelynek során gyógyszerek segítségével kómába juttatják a fertőzöttet - mintegy „kikapcsolják" az agyműködését -, és ez alatt az immunrendszernek van ideje „lesöpörni" a vírusokat a megfertőződött idegsejtekről.

A nevét arról a kisvárosról kapta, amelynek gyermekkórházában dr. Rodney Willoughby 2004-ben kidolgozta az eljárást. Azóta 35 fertőzöttet próbáltak vele megmenteni, de mindössze öt esetben segített. Vajon miért ilyen kevés esetben működik a Milwaukee-módszer? A válasz valószínűleg az, hogy a túlélőket nem a módszer menti meg, hanem - a szerencsén túl - az erős immunrendszerük.

A hat szerencsés túlélő valószínűleg a veszettség vírusának kevésbé erős törzseivel fertőződött meg, és így immunrendszerük képes volt eltakarítani az idegrendszerből a kórokozót - s erre akár a Milwaukee-módszer nélkül is képes lehetett volna.

A Thomas Jefferson Egyetemen (Philadelphia) dolgozó dr. Craig Hooper szerint az életben maradás lehetősége az úgynevezett vér-agy gát működésén múlik. Ez az a szűrő, amely meghatározza, milyen anyagok kerülhetnek be az agy vérkeringésébe. Bizonyos sejteket, anyagokat beenged, másokat kiszűr.

A veszettség vírusa képes átjutni rajta - márpedig a hagyományos felfogás szerint, ha a vírus ezen átjutott, már nincs segítség. „Ez a dogma mára megdőlt, mert kiderült, hogy az immunrendszer igenis képes a központi idegrendszerből is eltávolítani a vírust" - állítja Hooper.

Mint azt a vírusokkal foglalkozó tudomány legnevesebb szakfolyóiratában, a Journal of Virologyban munkatársaival közzétette, szervezetünk védőrendszere meglehetősen különböző módon reagál a veszettség vírusának erősebb és gyengébb törzseivel bekövetkező fertőződéskor.

A virulensebb törzsek „ravaszabbak" - hatásosan álcázzák magukat, és képesek olyan sokáig rejtve maradni az immunsejtek elől, hogy mire azok felismerik őket, már túl késő. A gyengébb, kevésbé virulens törzsek viszont hamarabb „feladják magukat", talán mert több olyan glikoprotein (szénhidrát- és fehérjemolekulákból álló anyag) van a felszínükön, amelyhez a szervezet által termelt antitestek hozzákapcsolódhatnak.

Márpedig ha az immunrendszer időben érzékeli a gyenge veszettségvírusok jelenlétét, a szervezetet védő B- és T-immunsejtek átjuthatnak a vér-agy gáton, s így az agyszövetben is „rendet rakhatnak". Hooper ebből a megfontolásból kiindulva megváltoztatta az eddigi oltást.