Mindannyian rettegtünk, hogy este hazavisszük a fertőzést

„Amikor reggelente beértünk a kórházba, mindenki átkapcsolt és a munkájára koncentrált. De este azért valamennyien rettegtünk, hogy vajon hazavisszük-e a fertőzést, és reggel azzal a tudattal búcsúztunk el otthon a családtagjainktól, hogy talán ez az utolsó alkalom, amikor megölelhetjük egymást. A kollégáimtól azt kértem, hogy az oltóanyag megérkezéséig tartsanak ki, azután könnyebb lesz" – mondta Bedros J. Róbert, a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház főigazgatója az Origónak adott interjúban, amikor arról kérdeztük, hogy a járvány legnehezebb időszakában milyen gondolatokkal, félelmekkel küzdöttek az orvosok, ápolók.

Hozzátette, a pandémia legsúlyosabb hetei lelkileg őket is megviselték. „Borzasztó volt látni az emberi sorsokat a kórlapok mögött. Amikor reggel a saját lábán ment le a mentőhöz a beteg, és délután már azt mondtuk a hozzátartozóinak, hogy nem éli túl, mert olyan mértékben károsodott a tüdeje. Fiatal, életerős embereket hallottam fuldokolni, zokogó családtagok esdekeltek, hogy mentsük meg valahogy a szerettük életét, betegek könyörögtek azért, hogy ne egyedül kelljen meghalniuk – ezek az emlékek mindig kísérteni fognak" – mondta. Kiemelte: rengeteg adomány érkezett a kórházba: voltak cégek, amelyek nagyobb értékű adományokat juttattak el az intézménybe, de szívszorító volt az is, amikor egy nagymama egy tálca süteményt sütött, és azt vitte be az orvosoknak, ápolóknak. Interjú Bedros J. Róberttel, a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház főigazgatójával.

A Köszönet a Hősöknek-díjra - amelyet országos kórházfőparancsnok-helyettesként alapított a járványhelyzetben kimagaslóan helytálló egészségügyi dolgozók elismerésére – rengeteg ajánlás érkezett. Elolvasta mind? Ismeri az orvosok, ápolók egyéni történetét?

Minden egyes ajánlást elolvastam, ezért tudom, hogy minden ajánlás emberségről, törődésről, tiszteletről és szeretetről szól. Ápolónőkről, akik a saját telefonjukat tartották a haldokló családtag arcához, hogy el tudjanak búcsúzni tőle a szerettei. Szakorvosokról, akik mély szakmai alázattal és elhivatottsággal álltak helyt számukra ismeretlen terepen: a covidos osztályokon. Háziorvosokról, akik éjjel-nappal, fáradhatatlanul és nagy türelemmel végezték a napi munkájuk mellett rájuk háruló plusz feladatokat. Mentősökről, akik miután ledolgozták a saját műszakjukat, önkéntesként segítettek ott, ahol a kollégáiknak a legnagyobb szükségük volt rájuk.

Ezek azok a dolgok, amelyeket egyetlen gyógyszer, egyetlen terápia sem pótolhat. Az egészségügyi dolgozóknak nem számított, mennyire fáradtak, mennyire túlterheltek, hogy mekkora nyomás alatt vagy szó szerint életveszélyben dolgoznak. Napról napra megvédték a betegeket attól, amely még a járvány mellett rájuk nehezedett: a magánytól és a magára hagyottság érzésétől.

Fontos az is, hogy az egészségügyi dolgozók önfeláldozó és elhivatott munkájával egyúttal a családjuk is komoly áldozatot hozott. Vállalták azt, hogy lemondanak az együtt töltött idő egy részéről, a közös programokról, vagy akár arról, hogy anya és apa segítsen a leckeírásban. Ugyanakkor családok ezrei köszönhetik ennek az áldozatnak, hogy a szeretteik ma is ott lehetnek velük. Megmentett emberéletek ezreiben mérhető az az áldozat, amelyet ők az ismeretlen emberekért hoztak meg. A teljes interjú a portálon olvasható