Mit tegyen az orvos, ha a beteg…

Amikor Pilling János, a Semmelweis Egyetem (SE) Magatartástudományi Intézetének docense a pályáját kezdte, még alig volt információ ilyesmiről szó. A „nagy fehérköpenyes varázsló” szava volt az egyedüli, szent és sérthetetlen. Mára már jó ideje kötelező tantárgy az orvos-beteg közötti kommunikáció az orvosokat képző egyetemeken, de a helyzet nem sokat változott - írta a medicalonline.hu.

Mint Pilling János és Purebl György, az SE docense a hét végén a Lurdy Házban megtartott orvosi kommunikációs továbbképzésen egyaránt fogalmaznak: annak ellenére, hogy mindenki érdeke a jó együttműködés lenne, még sosem volt ekkora paradoxon, hogy az orvosolás ugyan egyre hatékonyabb kezeléseket tud nyújtani, de mindez a betegek számára összességében a legkevésbé tűnik hitelesnek…

Sok orvos ma is azt hiszi, hogy ő kitűnően együttműködik a betegeivel, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO szerint ugyanakkor a krónikus betegek mintegy 20 százaléka nem váltja ki, és kb. 10 százaléka kiváltja ugyan, de nem szedi be a neki felírt gyógyszereket. Az ok legtöbbször a betegtájékoztató elolvasása, amelyből a páciensek megtudják, „hányféle halálnemben halhatnak meg” a gyógyszer szedése miatt. A különféle felmérések összegzése szerint: a betegek kb. egyharmada soha egy szemet be sem szed, kb. 50–60 százalékban szedik a szert, de alul dozírozzák magukat, s kb. 80–90 százalékban „fittyet hánynak” az életmód megváltoztatására tett orvosi javaslatokra.

Az orvos-beteg közötti kommunikációban gyakori probléma, hogy nem jókor vagy jól közlik az információt. A jó kommunikáció a közvélekedéssel ellentétben időt spórol az orvosnak is, aminek igencsak híján van. A beteg elégedetlen lesz, ha el sem mondhatja azokat a panaszokat, amikért felkereste a gyógyítót, márpedig az elégedetlen páciens kevésbé tartja be az orvosi javaslatokat.

Ok az is persze, hogy kevés a kevés orvos ideje egy-egy betegre, de néha a túl sok információ is árt, hiszen a docens szerint a betegek nagy része már csak az orvostól hallottak kis részére emlékszik, ha kilépett a rendelőből: az ember rövid távú memóriája egyszerre 5–9 információegység befogadására képes. 15–20 perces betegtájékoztatásoknak (egyszerre) nincs sok értelmük, így inkább hatékonyan kell átadni az információt. Sok az irreális elvárás a gyógyítással kapcsolatban, így fontos pl., hogy előre elmondja a doktor, miről fog beszélni. Az átadandó információkat strukturálni kell, s nem árt nyomatékosítani a fontos tudnivalókat (pl. a reklámiparból, politikából is ismert ismétlésekkel). Tíz másodpercnél nem érdemes hosszabban magyarázni, aztán viszont hagyni kell kérdezni a pácienst, hogy a tájékoztatás egyéni lehessen, s a találkozó végén elismételni azt, ami nagyon fontos. Betegtájékoztatók, prospektusok formájában át kellene adni írásban is a hasznos, de a találkozón el nem hangzó információkat, hogy ezt a beteg később is tanulmányozhassa, s – mivel az internet ma már szinte mindenki életében jelen van – megemlíteni azokat a honlapokat, amelyeken megfelelő kiegészítő információkhoz juthat a páciens.

És akkor még nem beszéltünk a kellő figyelemről, amit a betegek legtöbbje igényel(ne) ahhoz, hogy hitelesnek, megfogadandónak tartsa az ajánlásokat. A teljes cikk itt olvasható