Negyven éve szolgál a gyomaendrődi mentős

Immár negyven éve dolgozik a mentőszolgálatnál a gyomaendrődi Rávai Béla, aki ma már a helyi mentőállomás vezetője. Munkájában a segítségnyújtás vezérli, kikapcsolódását pedig unokái és a motorozás biztosítják számára - mutatta be a beol.hu.

– Negyedik évtizede ­dolgozik a mentőszolgálatnál. Mikor döntötte el, hogy erre a pályára lép?

– 1980. június 23-án kerültem a gyomaendrődi mentőszolgálathoz. Az eredeti szakmám ugyanakkor szerelő volt, így az állomás előtt három évig egy kazángyárban dolgoztam. Majd az akkori szomszédom, aki gépkocsivezető volt a helyi mentőállomáson, rábeszélt, hogy próbáljam ki magam én is abban a munkakörben. Hamarosan a jelentkezés mellett döntöttem, ami sikeres volt. Elvégeztem az általános ápoló és asszisztensi iskolát, majd mentő szakápolói képesítést szereztem. Lényegében így kezdődött a mentőskarrierem. 2000-től öt évre megbízott főápoló lettem, 2010 óta pedig állomásvezető vagyok, persze a vonulások mellett.

– A mentősszakma felelősségteljes és sok kihívással jár. Hogyan viseli a vele járó lelki megpróbáltatásokat ennyi évtizede?

– Ezt csak úgy lehet csinálni, ha az ember túl tud lendülni a megrázó eseményeken. Például amikor egy rendkívüli halálesettel találkozom és rossz érzéssel megyek haza, próbálok azzal átlendülni rajta, hogy én mindent megtettem a tragédia elkerüléséért. Bár hozzászokni nem lehet, de az ember megedződik az évek során.

– Mi az, ami kikapcsolódást jelent önnek a munkája mellett?

– Az első számú kikapcsolódást számomra a négy unokám jelenti, akik sok időt töltenek nálunk. Időnként meglátogatnak munkahelyemen is, hiszen a három fiút különösen érdekli a mentőautók és a szakma. Külön büszkeség továbbá, hogy a lányom is a mentőszolgálatnál, pontosabban a betegszállításban dolgozik. A családon kívül pedig a motorozás a nagy szerelem. Amikor időm engedi, szívesen járok barátokkal például hegyi túrákra. A gurulás ugyanis mindig kikapcsol, szinte más emberként térek haza utána. A fentiek mellett pedig a tevékenységem is visszaköszön szabadidőmben, hiszen örömmel járok felkérésre általános iskolákba és egyéb intézményekbe elsősegélyt oktatni. A gyerekek ilyenkor mindig örülnek nekem, fogékonyak arra, amit próbálok átadni nekik.