Nem halhatunk meg mindenkivel

Akinek nincs itt a szíve és a lelke, aki nem szereti az itt ápoltakat, az nem jön ide – így summázta szinte valamennyi ápoló, szakdolgozó a ma már számomra is ostobának tűnő kérdésemet: hogy bírják ezt? Hasonlóan reagáltak a másik, legalább ennyire buta kísérletemre, amikor megpróbáltam meghálálni – természetesen pénzzel – mindazt, amit az édesanyámért tettek. Nem ezért csináljuk – hárítottak el. Kun J. Viktória rendhagyó riportja a 168 órában arról a két hétről, amit karácsony táján a budapesti Szent László Kórház hospice-osztályán töltött. Az utolsó napokat az édesanyja mellett.

Nem mennék bele az előzményekbe, a diagnózis és a kezelések részletei most nem fontosak. Persze azt a kérdést még ma is gyakran felteszem magamnak: vajon időben mentünk-e el a megfelelő helyre? Vajon megelőzhettük volna az utolsó néhány száz nap kálváriáját, ha időben leülünk őszintén beszélni egymással? Sem én, sem az orvosok nem tudják a választ.

Az utolsó időszak volt igazán nehéz. Az embert viszi a hite, elfoglalják a teendők, nincs idő belegondolni a jövőbe. Még a nyilvánvaló, szemmel is látható változást sem realizálja. Nehezen hallja meg a külső hangokat, a tanácsokat, hogy vigye a szerettét egy szakértő, profi helyre, ahol pontosan tudják, miként kell segíteni. Én is megpróbáltam magam megoldani, hogy a legdrágább ember végig otthon legyen, pihenjen, erősödjön. Nem ment. Pontosan tudtam, mit jelent a hospice szó – számos cikket írtam róla –, mégis féltem tőle. Még bennem is volt ellenállás. Utólag már könnyen mondom: fölöslegesen.

A döntés után felgyorsultak az események. December közepén kaptuk a hívást, mehetünk. Akkor lett egy szabad hely, amúgy hosszú a várakozás. Rohamtempóban pakoltam össze mindent. Ahogy begurultunk a Szent László Kórház 6-os pavilonja elé, ketten fogadtak: Nagy Imre diplomás szakápoló, aki amúgy a „vénaspecialista” az osztályon, és Lőrincz Péter, a hospice-osztály vezető főorvosa. Kerekesszéket hoztak, villámgyorsan intéztek mindent. Tíz percen belül anyukám már a számára legkedvesebb tárgyakkal körülvéve, a saját párnájára hajtotta le a fejét, a saját takaróját húzta magára. Egy egyágyas, csodálatos bútorokkal, szép képekkel berendezett, kórteremre cseppet sem emlékeztető szobában.

A hospice-osztályon más jelentést kap a hétköznap fogalma. Bármelyik lehet az utolsó, a fásultság, az eltompulás megengedhetetlen. A körülöttünk lévők az első nap tudatosították mindkettőnkben, bármikor, bármivel hívhatjuk őket. Nincs szégyellni való kérés. És mindig ott is voltak velünk. Ha csak a poharat kellett arrébb tenni, vagy a párna éppen rosszul állt. Óhatatlanul beépültünk az ő életükbe, ahogy nekik is részükké vált a mi fájdalmunk, küzdelmünk. Igyekeztem kímélni őket, nem akartam folyamatosan a segítségüket kérni, ha bármi apró, vészjóslónak vagy kellemetlennek tűnő rezdülést észleltem. Viszont a sírást, az időnkénti kétségbeesést nem tudtam kivédeni.

Berkes Károlynét, Margitot az anyukám az első pillanatban a szívébe zárta. Ő meg anyukámat. Úgy végezte a munkáját, ahogy a szíve és a lelke diktálta. Sosem volt túl sok vagy túl kevés. Türelmetlen vagy szánakozó. Tiszta szeretettel, végtelen figyelemmel, emberséggel fordult az édesanyámhoz. Sokat beszélgettünk, sokszor megsimogatta a hátamat, hogy adjon egy kis biztatást. Bevallom, nála is próbálkoztam a kis hülye borítékommal. Kínosan tébláboltam, mondtam, tudom, hogy nem ezért teszi, de kérem, fogadja el. Rám nézett, megfogta a szégyenpénzt szorongató kezemet, és csak annyit mondott: nem fogadom el. Majd adott egy puszit.

De mindenkit felsorolhatnék az osztályról. Nikit, aki sosem tudott úgy bemenni a mamámhoz, hogy ne beszélgetett volna egy kicsit más dolgokról is vele. Mellettem sem ment úgy el, hogy ne éreztesse: nyugodtan fordulhatok hozzá bármikor, bármivel. Ezt üzente a szemével. Böbét, aki jellegzetes rekedtes hangjával mindig életet hoz a kórházi falak közé. Sosem érzelgősködi túl a dolgokat. Mintha csak egymást egészítenék ki a csapat tagjai. És aki összefogja őket, Ildikó, mindezt úgy, hogy egy percig sem játssza meg a főnököt. Folyamatosan arra ügyel, hogy kollégái a legjobb feltételekkel dolgozhassanak. Akárhányszor próbáltam valakit megkörnyékezni a hálaborítékommal, mindenki Ildikóhoz irányított. Szinte könyörögve álltam oda elé: mondja már meg, mivel tudom meghálálni ezt a rengeteg figyelmet, szeretetet.

– Hát, egy vízforraló sokat segítene az osztálynak – mondta kicsit bocsánatkérőn.

A teljes riport itt olvasható