"Nem tudjuk a fehér köpennyel együtt az érzelmeket is letenni"

A műtőben életeket ment, a közösségi médiában hasznos és hiteles egészségügyi információkkal látja el több tízezres követőtáborát. Vajon soha nem fárad el? És hogyan kezeli a szülőket az az orvos, aki sokkal jobban szeret a gyerekekkel kommunikálni, mint a felnőttekkel? Dr. Kőnig Róbert gyermeksebészt kérdezte a házipatika.com.

Amikor egyeztettünk, említette, hogy most egy kicsit jobban ráér, mert szabadságon van. Hogyan lehet kezelni azt az óriási leterheltséget, ami az orvosi hivatással jár?

Amikor ezt a pályát választottam, pontosan tudtam, mibe fogok bele. Orvoscsaládban nőttem fel, édesanyám is gyermekgyógyász, és a rokonaim között is sok az egészségügyi dolgozó, van közöttük például szájsebész, fogorvos, pszichiáter is. Már gyerekként is ezt a fajta munkarendet láttam magam körül. Egyetemista koromban mentőztem – az egyetem valamilyen szinten egyébként is felkészít a terhelésre és a kiszámíthatatlan napirendre.

Őszintén szólva el sem tudom képzelni, milyen lehet úgy dolgozni, hogy nem éjszakázom.

A szabadságok idején azért ki tud szakadni ebből? Hogyan tud kikapcsolni, feltöltődni?

Amióta kétgyerekes apuka vagyok, nagyon sok passzív pihenésre nincs módom. Ezzel együtt – tudom, hogy közhelyesen hangzik –, nekem a kis családom jelenti a feltöltődést. Nem túlzás azt mondani, hogy értük kelek fel reggel – bár tréfásan azokat a gyerekeket is a „gyerekeimnek” nevezem, akiket megoperálok. A hobbim is a családhoz kapcsolódik: legújabban például egy barbecue-sütővel kísérletezem, a feleségem pedig kifejezetten örül neki, hogy ez a szenvedélyem, hiszen a kerámia-grillen megsült finomságokat az egész család élvezi. Az utóbbi hónapokban sportolni is újra elkezdtem, mert érzem, hogy többet kell fektetnem az egészségembe.

Nem jelent nagy lelki terhet, hogy a rendelőbe, a műtőbe sérült, beteg, adott esetben szenvedő gyerekek érkeznek? Sőt, esetenként önnek is olyan dolgot kell tennie, ami bár a gyógyuláshoz szükséges, mégiscsak fájdalmas.

Muszáj úgy felfognom, hogy nekem abban a helyzetben nem a sajnálat a dolgom, hanem az, hogy megoldjam a felmerülő problémát. A habitusomból is fakad ez a fajta szemlélet, ezért is választottam a sebészeti szakirányt: itt mindig az a lényeg, hogy van egy helyzet, amire megoldást kell találni. A kommunikációm is ezt tükrözi. Meg tudom érteni, ha a gyerek fél a fájdalomtól, a tűtől vagy attól, hogy mi fog történni, és igyekszem úgy kommunikálni vele, hogy a tudtára adjam: ez egy átmeneti állapot, most rossz, de megoldjuk, és jobb lesz. Továbbiak a teljes cikkben