Olasz meló helyett: Kaposváron maradna a végzős ápolók többsége

A Leonardo-programra kiválasztottakat előtte még olaszul is megtanították alapfokon, és kivitték őket Európa egyik legszebb vidékére, ahol magán szociális otthonban tették a dolgukat, és le voltak nyűgözve – olvasható a sonline.hu portálján.

Első hallásra ez a tökéletes kísértés: az ápolóelvándorlás csúcsán, még el nem kötelezett, munkahelyet kereső fiataloknak megmutatni, mennyire komolyan lehet venni az egészségügyet, az idősellátást. De a Szigeti-Gyula János Egészségügyi Szakképző Iskola valamit jól csinálhatott: szinte minden most végző hallgatójuk a hazai elhelyezkedést választja, többen már élesben bizonyítanak a Kaposi Mór Oktató Kórházban. Azt mondják, imádják az egészségügyet, szeretnek másokon segíteni. Szívünk repes, de kicsit mégis féltjük őket. A maradókkal és az elmenőkkel is tudtunk vitatkozni.

A kormányzati kommunikációval ellentétben még mindig inkább aggodalomra, mint megnyugvásra ad okot az orvos- és szakdolgozó-elvándorlás statisztikája. Az Egészségügyi Engedélyezési Hivatal adatai szerint az orvosok körében valamelyest csökken a külföldre készülők száma, ami kis logikával teljesen érthető: az ideális (idegen nyelvet jól beszélő, inkább fiatal, keresett szakmát gyakorló) kivándorlási réteg rövidtávon természetes vékonyodásáról van szó.

Sajnos azonban még mindig nő azoknak a szakdolgozóknak a száma, akik külföldön keresik a boldogulásukat. Hét éve még csak 84, tavaly már 555 ápoló és szülésznő kérte ki az igazolást a külföldi munkavállaláshoz, és ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) minapi jelzése szerint sokan olyan állást vállalnak, gyermekfelügyeletet vagy idősgondozást, amihez nem kell kikérniük a jó hírnév-igazolást. Ilyen körülmények között szakképző iskola legyen a talpán, ami a hazai egészségügyi hivatástudatra nevel. A Szigeti-Gyula szakképző minden jel szerint ilyen.

Veiger Katalin igazgató elmondta, az idei huszonkét végzősük döntő többsége a maradásra szavaz, és itthon keres munkát. Nehéz dolguk nem lesz, hiszen ápolóhiány van, többen már az iskola befejezése előtt alkalmazottá váltak. Pedig az intézmény nem hogy nem takargatja a külföldi mintákat, hanem életközelben mutatja meg. Két év után ismét a Leonardo-programban pályáztak sikerrel, a tizennyolc legkiválóbb hallgató utazhatott, két turnusban öt-öt hétre Greve In Chianti és Tavarnelle Val Di Pesa észak-olasz kisvárosaiba.

Olaszországban havonta 3000 eurót (csaknem egymillió forintot) fizetnek a magánotthon ellátottjai, 1500 euró az átlagnyugdíj, így ugyanennyit egy családtagnak kell fizetnie azért, hogy az idős hozzátartozó megfelelő szakellátást kapjon, tudtuk meg az oktatóktól. Nem magányos, egyedül élő nyugdíjasokról van szó, hanem olyan idősekről, akiknek az ápolását a betegség jellege miatt nem tudja vállalni a család. A tárgyi és személyi feltételek odakint adottak, túlóra és túlterheltség nem zsigereli a dolgozókat – jegyezte meg a két oktató, Csutora Éva és Bodonyi Rita.

A kaposvári diákokat összekovácsolta az egymásra utaltság, csapatszellemben dolgoztak, beosztották az ellátásukat. A munkájukhoz segítőkészséget kaptak az olasz kollégáktól, hamar beilleszkedtek. Jónak találták, hogy az ápoló és szociális gondozó munkája ott teljesen elkülönül, egymás keze alá dolgoznak. Buzsáki Kitti Vivien szerint ezeket a tapasztalatokat jó volna, lehetne itthon kamatoztatni.

Csutora Éva oktató – egy olasz-német tanulmányúttal a háta mögött - is úgy vélekedik, hogy nem minden pénzkérdés. Mint mondta, igenis lehetne hatékonyabban, közmegelégedésre csinálni a magyar egészségügyet. Szakítani kellene például azzal a gyakorlattal, hogy a magyar egészségügy gyakran diszkriminálja az időseket. Olaszországban a 105 éves gondozott sem ritka, nálunk egy 95 éves már csodaszámba megy.