„Orvos a vasfüggönyön túlról” - interjú dr. Varga Péter Pállal

Kivételes életutat tudhat magáénak a hazai gerincsebészet sikeres és elismert orvosa, akinek a magyar és külföldi szakemberek, és a betegek egyaránt hálásak lehetnek. Dr. Varga Péter Pállal gyermekkorról, iskolákról, katonaságról, az első munkahelyről, külföldi kapcsolatokról és a művészetekről beszélgettek az egy.hu interjújában.

Nem volt könnyű gyerekkora, édesapja börtönbe került, majd el kellett hagynia az országot. Hogyan boldogultak ebben a viharos időszakban?

Édesanyámmal és anyai nagyanyámmal éltem, a megélhetésünk nem volt felhőtlen, de mindannyian dolgoztunk. Emlékszem, 6 éves lehettem, a Lehel piacra jártunk a barátaimmal. Az egy természetes közeg volt számunkra, a közelben laktunk, így adott volt a dolog: az újlipótvárosi úriasszonyok cekkereit vittük haza némi pénzért, és a kofáknak is takarítottunk.

Homonnai Péter Pálként anyakönyvezték, honnét kapta a Varga nevet?

A szüleim már a börtönévek alatt elhidegültek egymástól, édesapám külföldre menekülése után néhány évvel édesanyám újraházasodott, a nevelőapám pedig a nevére vett. Nem jöttünk ki túl jól, valójában felnőttként barátkoztam össze vele, mégis tiszteltem, ezért is tartottam meg a nevét.

A későbbi iskolai évek már felhőtlenebbül teltek?

A tinédzserkorom a szülői háztól távol telt, ez egy összetett korszak volt. A városligeti Teleki Blanka Gimnáziumba jártam, de sokat voltam a Szent István és Radnóti gimnáziumok közegében is, ebben a hármasban éltem az életemet. Jól tanultam, zenéltem, kórista voltam, kézilabdáztam, és az Egyetemi Színházhoz is kötődtem. Pezsgő kulturális és diákélet zajlott, jó volt fiatal gimnazistaként látni, hogy hogyan élnek az egyetemisták. Rengeteget lehetett tanulni és művelődni. Élveztem az előadásokat, a próbákat, a filmvetítéseket. Ez volt a budapesti értelmiségi körök központja a 60-as 70-es években.

Miért választotta az orvosi szakot, és hogyan jutott be az egyetemre?

Teljesen világos volt, hogy valami intellektuális pályára fogok menni, de egy ideig semmi konkrét tervem nem volt. Ott álltam végzősként, és nekem szegezték a kérdést: mi leszel, ha nagy leszel? Gondolkodtam, és mivel a fizika és a biológia jól ment, de sem a tanári, sem a természettudományos pálya nem vonzott, az orvosit választottam, de hiába lett maximális pontszámom, nem vettek fel az egyetemre. Elmentem hát orvosi műszerész ipari tanulónak, hogy ne vigyenek el katonának, aztán miután megkaptam az igazolást, otthagytam. Ezután műtős fiúnak álltam az akkor még Országos Traumatológiai Intézetbe, hogy egy kicsit lássam, mi történik a kórházakban. Az élet iskolájával találtam szembe magam. Komoly emberekkel, szimpatikus személyiségekkel, tiszteletreméltó életutakkal, példaképekkel, műveltséggel, szakértelemmel, tisztességgel találkoztam. Ott erősödött meg bennem, hogy miért is akarok orvos lenni.

További részletek a cikkben.