Orvosbárók és potyautasok: más ez a piac

Az elmúlt hónapokban előtérbe került az egészségügy kérdésköre, különféle médiumokban politikusok, szakértők problémákat fogalmaznak meg, vélemények, publicisztikák jelennek meg, megoldási javaslatok, érvek és ellenérvek hangzanak el. Tekintve a terület kiemelt fontosságát, ez önmagában dicséretes folyamat lehetne, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a napokban megfogalmazott, érzelmeket felkavaró, sőt, gyakran indulatokat kiváltó problémák évtizedek óta fennállnak, így okkal feltételezhetjük, hogy a jelenlegi vihar hátterében politikai motivációk is vannak. Ennek tudható be, hogy különféle gazdasági érdekcsoportok – ráérezve a közhangulat jelentette lehetőségre – ismét behozták a közbeszédbe az ellátóintézmények tulajdonlásának és a többletforrások megteremtésének kérdéskörét - írta le véleményét a Magyar Hírlapban Drexler Donát egészségügyi stratégiai szakértő.

Ahhoz, hogy világosabb képet kapjunk, és érzelmektől mentesen próbáljuk megfogalmazni céljainkat és a céljaink elérését gátló problémákat, elsőként érdemes tisztázni, hogy ez a piac más, mint a többi, mert bár létezik egy élesen elhatárolt keresleti és kínálati oldal – a betegek és a szolgáltatók –, itt, a rendszerben fontos szerepet töltenek be egyéb aktorok is: a biztosítók, valamint a mindenkori állam. Ennek oka, hogy az egészségügyi piacon a piaci automatizmus nem működik, hiszen feltételei nem állnak fenn, és könnyű belátni, hogy bármekkora erőfeszítést is tennénk, nem is állhatnak fenn. Hiányzik a szabad választás a vásárló részéről (nincsenek helyettesíthető termékek, a ritkább, drága ellátások nem decentralizálhatóak), a szolgáltatói oldalra történő belépésnek jelentős korlátai vannak (ellátásbiztonság), és hiányzik a tökéletes informáltság, sőt, kifejezett információs aszimmetria jellemzi (az igénybe vevők nem rendelkezhetnek egzakt információkkal az egyes ellátók profiljáról, szolgáltatásaik minőségi paramétereiről).

Ezért hibát követünk el, ha csak a kereslet (betegek) és a szolgáltatók (kórházak, egyéb intézmények) viszonyrendszerében gondolkodunk, próbálunk következtetéseket levonni, és ugyanúgy hibát követünk el, ha eleve piacidegennek tekintjük a szabályozási oldalt.

Ahhoz, hogy egy társadalomban a forrásteremtés oldaláról mind a kötelező, mind a szabadon választható biztosítás, az ellátások oldaláról pedig mind a közösségi tulajdonú, mind a magántulajdonú intézményi modell előnyei érvényesülhessenek, a hátrányok minimalizálódjanak – azaz ne szakadjon szét az ellátórendszer a tehetősek igényeit és szükségleteit kiszolgáló piaci finanszírozású, magántulajdonú intézményekre, valamint döntően a szegények ellátását szűkös forrásokból megoldani próbáló állami finanszírozású intézményekre – két alapvető feltételre van szükség: szoros társadalmi kohézióra és erős öngondoskodás jelenlétére az állampolgárok részéről. A teljes írás itt