Orvosként beállt önkéntes ápolónak egy Covid-osztályra

Rékassy Balázs orvos, rendszerszervező egyik alárója és szervezője volt annak a civil szakértői csoportnak, amely oltásprotokollt ajánlott, továbbá járványi intézkedéscsomagot is a összeállított a kormánynak. Gyakorlati tapasztalatokat is szerez a járványvédelemben: beállt önkéntes ápolónak egy Covid-osztályra. A Népszava készített vele interjút.

Miért állt be segédápolónak?

A hétköznapokban elméleti munkát végzek, nem találkozom közvetlenül beteggel, nem praktizálok. Nem is volt bátorságom ahhoz, hogy most beálljak egy Covid-osztályra orvosi munkát végezni. De a vírusfertőzöttek ellátása nem is igazi orvosi munka: nincs célzott terápia, a beteg gyógyítása sokkal inkább ápolási feladat. A harmadik érvem az volt, hogy bánt az orvosok bérének egyoldalú emelése, nem lett volna szabad a kormánynak éppen a járvány idején az ápolókat cserben hagyni. Ezért, ha úgy tetszik demonstratívan, szolidaritásból jelentkeztem segédápolónak.

Milyen napi feladatokat kap?

Ha megkérnek, infúziót cserélek, vagy tisztába teszem a beteget, ebédet, gyógyszert osztok, ágyat húzok. Ha az orvos megkér, akkor mintát veszek, vagy kisebb beavatkozásoknál segédkezek. Ha bármilyen teendő akad a beteg körül, akkor én ott megpróbálok az első sorban állni.

Zavarja, hogy orvosként akár ön adhatna utasítást, viszont most ezt nem teheti?

Olykor-olykor igen. Előfordult, hogy rászóltam volna egy kollégára, mert nem megfelelően viselkedik, nem illően beszél valakivel. Kérdéses az is, hogy egy-egy ilyen szituációban mennyire léphetek ki az önkéntes segédápolói szerepemből. Eddig nem léptem ki. Annak ellenére, hogy 20-30 éve dolgozom a magyar egészségügyben, egy nővérnek, vagy egy fiatal orvosnak gőze sincs arról, hogy én ki vagyok. Nem is érdekli, és nem is nagyon akarja megnyitni a maga zárt világát. Egyszerűen csak dolgozunk.

Az sem zavaró, hogy mondjuk egy sokkal tapasztalatlanabb, szakmailag felkészületlenebb fiataltól kap utasítást?

Nem, de mondok példát: a minap vita alakult ki arról, hogy ki öltözzön be egy mintavételhez. Épp ott voltam és mondtam, hogy én megcsinálom. Az egyik nővér erre jelezte, ezt orvosnak kell csinálnia. Mondtam semmi baj, vállalom a kockázatot. Az orvosok ettől hálásak lettek és később sokkal kedvesebben beszélgettek velem.

Miközben a kórházakban a vírussal küzdenek, a háttérben folyik valamiféle átalakítás is az egészségügyben. Mit lát, illetve mit helyesel ebből az egészségügyi menedzser?

A járványkezelés örve alatt valóban zajlik egyfajta átalakítás, vannak kifejezetten jó irányok is, ilyen az ellátás egyidejű centralizálása megyei kórházakba, és közben a decentralizált, lakosságközeli ellátások megerősítésének vágya is. Jó ötletnek gondolom azt a törekvést is, hogy a háziorvosok praxisközösségeket alakítva szervezzék meg egy-egy területen a pácienseik gondozását. A gyakorlatban viszont úgy veszem észre, hogy a háziorvosok egyszerűen nem tudják és nem is akarják megérteni a praxisközösségbeli működés lényegét, továbbra is úgy dolgoznak, mint mielőtt plusz finanszírozást kaptak volna azért, hogy változtassanak. Pedig annak éppen az a lényege, hogy több orvos megosztja egymás között a betegeket, a feladatokat, és őket számos egészségügyi szakdolgozó segíti. Így van krónikus betegellátást menedzselő szakdolgozó, aki odafigyel az 5 praxis összes cukorbetegére, van aki prevenciós, edukációs munkát végez, sőt mondjuk egy ilyen praxisközösség életébe még a helyi gyógyszerész is besegít a gyógyszeres terápia betartására. Ehhez plusz források kellenek, világos hatáskörök, felelősségek, és ez nem oldható meg egyik napról a másikra. De nem lehet a magyar egészségügyről anélkül beszélni, hogy ne emlékeznénk meg arról, milyen esélyegyenlőtlenség van akár a jövedelmekben, akár a területi ellátásban. Tudjuk azt is, hogy rengeteg beteg ellátatlan. De hogy miként lehet rávenni az ágazat egyre elcsigázottabb dolgozóit, hogy közreműködjenek egy valódi változásban – most ez a feladat!

Továbbiak a teljes cikkben