Amikor befejezte az egyetemet, válaszút elé került: a sport vagy az orvoslás?
Az ország legismertebb orvosainak egyike. Vívóként is többre vihette volna, de amíg társai bukdácsolva, éveket halasztva jutottak el a diplomához, addig ő a nagy versenyek idején is tanult, éjszakázott. S amikor befejezte az egyetemet, válaszút elé került: a sport vagy az orvoslás? Egyiket sem lehetett félvállról venni. Az utóbbit választotta. A világverő magyar párbajtőrcsapat társtagja volt, az OSC sikereinek egyik kovácsa.
– Az orvosi pályán hogyan haladt előre?
– Ötvenegy éves koromban lettem egyetemi tanár, a kardiológia és a belgyógyászat oktatója. Megszereztem 1991-ben az MTA doktori címét, majd 2000 és 2003 között a Semmelweis Egyetem Tudományos és Külkapcsolati rektorhelyettese voltam. Az egyetem Kardiológiai Tanszékének emeritus professzora vagyok. Jelenleg a Honvéd Kórház kardiológiai osztályán főorvosként dolgozom. Több olyan betegem van, akit harminc–negyven éve kezelek. Számos magyar és külföldi tudományos társaság választott tagjai sorába, 2005 és 2007 között a Nemzetközi Elektrokardiológiai Társaság elnöke voltam. Nyolc tudományos folyóirat szerkesztőbizottságában fejtem ki a munkámat.
– Hogyan fogalmazná meg orvosi ars poeticáját?
– A betegcentrikus medicina híve vagyok. Egy orvos mindig képzelje bele magát aktuális betege helyzetébe, s akkor pontosan tudni fogja, hogyan kell viselkednie és cselekednie. Csak ez lehet az irányt adó, a sorvezető.
– Egyszer azt mondta: nagyon akart orvos lenni.
– Victor Hugo mondta egyszer: „Az emberekből általában nem az erő hiányzik, hanem az akarat…"
A teljes interjú a magyarhirlap.hu oldalán olvasható.